A konyharuhákat nem találom egyelőre, pedig abból aztán nincs hiány. A só sincs meg, hiába írtam rá a dobozokra, hogy mi van bennük, a végén már csak a “konyhai vegyes” vagy az “óvatosan” feliratra futotta. Hogy mégis mi a fene lehet benne, azt sűrű homály fedi. Örülök, hogy beszélni tudok, annyira fáradt vagyok. Tegnap egyszerűen nem jött a számra az a szó, hogy Madách tér.
Mondtam már, hogy utálok költözködni?! Mondjuk legalább előkerül a legalsó fehérneműs fiókból fél kiló csokipénz, amit még hanukára vettem a gyerekeknek, majd jól eldugtam, hogy ne egyék meg idő előtt, aztán nyilván elfelejtettem, hogy hova tettem.
De találtam a tárolóban egy nagyon klassz lámpát bontatlan csomagolásban. Hogy mióta lehet ott, arról fogalmunk sincs, se a férjem, se én nem emlékszünk arra, hogy valaha megvettük volna, de legalább tetszik.
Na, ilyen körülmények között élünk most. Napok óta szendvicset eszünk, vagy rendelünk egy pizzát. Tegnap elmentünk enni egy hamburgert, komolyan mondom, szinte ünnepnap volt.
De ma már muszáj valamit ennünk, hogy érezzük, hogy egy család vagyunk, nem csak egy lakásba járó sikerősök. Valami olyanra gondoltam, amivel nincs sok gond, mégis nagyon otthonos lesz a végeredmény. És nem utolsó sorban megvan hozzá minden edény. Vagyis a húszliteres fazék. Mert azt látom legalább.
Tehát húsleves lesz. Sok hússal, kevés zöldséggel, mert a zöldséghámozó még nem bukkant fel, késsel meg nem szeretek pucolni. Sót vettem a kisközértben, húsért a szürkemarháshoz, a Martonyihoz, zöldségért pedig az egyik kofához kiszaladtam a Fény utcai piacra.
Írtam már, hogy mennyire félek tőle, hogy a húsleves eltűnik majd a családok repertoárjából. Pedig attól egyszerűbb étel egyszerűen nincs. Ha megfelelő sorrendbe tesszük bele a hozzávalókat, jó minőségű alapanyagot használunk, és kis lángon sokáig – akarom mondani nagyon sokáig – főzzük, akkor annak a húslevesnek tökéletesnek kell lennie. Nem lehet másmilyen. Vagyis ez az, ami elronthatatlan.
Kértem egy kiló lábszárat, hogy belefőzzem a levesbe azt is, majd felszeletelem, és paradicsomszósszal megesszük holnap. Záli nincs itthon, mi hárman pedig krumpli nélkül is igazán értékelni tudjuk az ilyesmit.
A fazékba tettem a lábszárat, egy jó kilónyi leveshúst, mikor felforrt, leöntöttem a vizet, majd újra felöntöttem, és hagytam olyan másfél órát gyöngyözni. Pont felpakoltam addig a könyveket a polcra.
Ezután hozzáadtam öt sárgarépát, két gyökeret, a csokor petrezselyemzöldet, egy kis zellert zöldjével együtt, egy karalábét, két szép vöröshagymát, pár gerezd fokhagymát, egy darabka gyömbért, sót, és pár szem borsot.
Ezzel is főtt olyan három órát, mire igazán aranyszín, erős húsleves készült belőle.
Leszűrtem a levest, a zeller sajnos nálunk megy a kukába, senki nem eszi így meg, a többi zöldséget pedig még a tálból megettük, lecsipegetve mellé a csontról a húst.
Én nem is tudom, hogy létezik-e ennél finomabb étel. A forró, gőzőlgő, levesből éppen csak kivett marhahúsnál. Utána még maradt hely egy tényér levesre, de igazából már jól laktunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: