Jellemző, hogy egy posztnál csak mellékesen előkerül egy régi étel, rögtön mindenkinek beindul a fantáziája. Ilyen volt múlt héten a sajtos hús krumplipürével. Fiatalabb olvasóim talán nem is emlékeznek még arra, amikor egyszercsak minden édesanyához eljutott a recept Magyarországon, és szinte a semmiből vált kedvenccé ez az étel, olyannyira, hogy pár évig ünnepekkor is az asztalra került. Én még az alakalomra is emlékszem, amikor óvodásan először ettem ilyet, annyira más és annyira finom volt: Görömbölyön voltunk egy családnál látogatóban, és ott készítette Kati néni 🙂 Édesanyám is rögtön lecsapott a receptre, így pár héten belül az összes kolléganője és az összes rokonunknál megsütötték ezt a nem túl bonyolult ételt. Húst, jellemzően tarját kell tejben áztatni egy napig, majd tejföl-tojás-mustár keverékével megkenni, sok reszelt sajttal megszórni, és mehet a sütőbe. Nagyon sok vajjal készült krumplipüré kötelező hozzá!
Ugyanebben az időben volt divatos a pudingos gyümölcstorta. Na, az valami borzalom! Piskótalap három részre vágva, meglocsolva sütőrumos tejjel (!), majd megtöltve pudinggal. A teteje gyümölccsel kirakva, ha szerencsések voltunk akkor ananász konzervvel, ha nem, akkor meggybefőttel, és mindez még megfejelve gyümölcskocsonyával. Sőt, ünnepnapokon tejszínhabbal. Bizony.
“Különleges vagdalthús”, vagyis gyíkhús konzerves melegszendvics. Ezt viszont tényleg nem értem. Volt ugye ez a konzerv, ami lássuk be, ehetetlen volt. Ezért villával össze kellett törni, tojást, mustárt, sót, borsot -és nem fogjátok kitalálni-, piros paprikát kellett bele tenni, majd kenyérre kenni, erre is reszelt sajtot szórni, és mehetett a csodálatos alumínium grillsütőbe, a nyolcvanas évek elmaradhatatlan háztartási gépébe, és kezdődhetett a házibuli. Abba, vagy Boney M.
Bélszínroló csak az iskolában. Bevallom, imádtam, de hiába könyörögtem, csak egyszer voltak hajlandóak megvenni a szüleim, akkor is közölték, hogy a fasírt sokkal jobb, és olcsóbb. Viszont találtam róla egy annyira vicces írást, hogy muszáj itt megemlítenem. “A bélszínroló mindig rejtély volt számomra. Gyerekkoromban azért, mert nem tudtam, mi a bélszín. Ezek megeszik az állat belét? – gondoltam émelyegve, és nem jutott eszembe, hogy én is megeszem a hurkát. Később pedig azt nem értettem, miért darálják le a marha legdrágább részét, hogy aztán kenyérrel meg fűszerekkel keverve fasírtot csináljanak belőle?” A szerző szerint ilyet senki nem csinál otthon, hát, sajnos tévedett. Sőt a receptet is megosztja: 8-10 deka ételízesítő…
A milánói makaróniról és a milánói sertésbordáról már szinte minden gasztroblog megemlékezett, és senki nem felejtette el megemlíteni, hogy ilyen étel nem is létezik, és az olaszok hogy csodálkoznának, blablabla. Pedig létezik, hiszen mindenki ismeri a Kárpát-medencében, sőt egy egész nemzedéknyi gyerek kedvence volt, mitagadás!
Vitaminsaláta. Úristen, hogy utáltam! Már a neve is elborzaszt egy gyereket. Édesapám csinált egy egyébként nagyon finom házi tartármártást, fehérborral, házi majonézzel, ahogy kell. Közben édesanyám hámozott, kockázott, főzött, majd lehűtött zöldségeket: borsót, répát, krumplit, végül belekockáztak egy csomó almát, mert abban van a vitamin. Még mindig a hideg ráz tőle!
Hirtelen ennyi. Mit hagytam ki?Fótókat innen, innen, és innen.