Egy ilyen címen természetes, hogy megakad a szemem, főleg, mert annak ellenére, hogy már mindent hajlandó megenni a fiam, azért volt jó pár év nagyon kemény harcunk az asztalnál, és ha hagynám, most is inkább a rántott hús krumplipürével-paradicsomos spagetti sajt nélkül-margaritha pizza szentháromság kerülne a gyomrába. És ugye, most itt van Záli, tökéletes alkalom egy tökéletesen franciául evő gyerek nevelésére!
Melyik szülő ne örülne annak, ha a gyereke imádná a zöldségeket, halat kérne vacsorára, vagy nem szeretné a szörpöt, viszont rajongana az ásványvízért? Persze, vannak szerencsés, és tudatos szülők, de azért a gyerekek errefelé inkább ritkaság számba megy.
A könyv viszont nem csak az étkezésről szól, sőt, az csak egy kis része. Inkább egy rácsodálkozás arra, hogy pár évtized alatt miként lettek a gyerekeink a főnökeink, és ez az angolszász országokban mennyire természetes, míg a szerző szerint Franciaországban egészen máshogy van. Azt kell mondjam, mi szerintem valahol félúton vagyunk a két gyereknevelési elmélet között, de határozottan a francia tetszik jobban.
Nálunk is van például “felnőtt idő” minden este, még ha eddig ennek nem is volt neve: én is ragaszkodom hozzá, hogy a gyerekek legkésőbb fél kilenckor ágyban legyenek a saját szobájukban, hogy végre tudjak pár szót váltani a férjemmel, meg tudjunk inni egy pohár bort, vagy csak valami sorozatot nézzünk, amiben mondjuk elhangzik pár csúnya szó is. Vagy egyszerűen csak olvassunk, bámuljunk ki a fejünkből CSENDBEN.
Úgyhogy ezzel a résszel határozottan elégedett voltam, úgy éreztem szinte meg vagyok dicsérve. Mondjuk a napközbeni önálló játék nem megy annyira, ok, semennyire se megy, sőt! Folyamatosan ott kell lennem, ha kimegyek a konyhába, már jön utánam, csak “parancsra” hajlandó önállóan feltalálni magát, vagyis sehogy. Igaz, akinek nyolc éves koráig nincs testvére, annál természetes, hogy a szülein lóg, egyedül játszani a saját szobában is igencsak furcsa lenne órákon keresztül.
Úgy tűnik, a francia gyerek nem csak azért különbözik egy amerikaitól, mert már kétévesen is tud viselkedni egy étteremben, hanem ezért is, mert a szülei teljesen másként gondolkodnak a családról. Én is úgy érzem, hogy kell két hét évente a gyerekek nélkül, mert nem csak édesanya vagyok, de egy felnőtt nő is, akinek jó elutaznia kettesben a férjével. Éppen ezért annyira azért nem lep meg a nagy francia nevelési módszer, mint a szerzőt, de azt kell mondanom, mindenképp jó irány, amit a könyv bemutat. Mert ha továbbra is azon az úton megyünk tovább, ami mostanában divatos, miszerint megszervezzük a gyerekeink mind a 24 óráját, majd érettségiig nem hagyjuk őket egyedül átmenni a zebrán, akkor könnyen azok között találhatjuk magunkat, akik szerint felelőtlen az a szülő, aki felsőben egyedül engedi iskolába a gyerekét. Pár éve olvastam/vagy láttam a tévében, de már nem tudom hol, egy amerikai családról, akiket szinte gyerekgyilkosnak kiáltottak ki, amikor egyedül engedték metróval a gyereket iskolába. Ennek kapcsán mutattak olyan szülőket, ahol az édesanya az egyetemi felvételire is elkísérte a gyerekét, és amikor a stáb miatt mégis otthon kellett volna megvárnia a fiát, hisztérikus rohamot kapott, hogy mit fog enni a gyerek, és nem tudott uralkodni magán, inkább kamerák előtt is elkísérte a 19 éves fiát.
Nos, remélem ez egy elég ritka szélsőség, de azt hiszem egyik szülőnek sem árt, ha elolvassa ezt a kicsit családregénynek is beillő könyvet. Egy kis francia extra a végére a könyvből: nőgyógyász szülés után megkérdezi, hogy boldog-e az apuka=milyen a szex? És ha bármi gond lenne, felírja a TB finanszírozott gátizom erősítő tornabérletet, vagy felszólít a fogyókúrára. Családban gondolkodik.
Nagyon szórakoztató volt, ajánlom!
Pamela Druckerman újságírónő Párizsban töltött néhány évet. Nem tervezte, hogy francia anya legyen belőle, hisz francia konyha, francia divat ugyan van, de francia gyereknevelésről nem volt tudomása. Ráadásul a franciák szerint ő k nem csinálnak semmi különöset gyermekeikkel. A francia gyerekek mégis 2-3 hónapos kortól átalusszák az éjszakát, míg az amerikai gyerekeknél az első év az éjszakázásé. A francia gyerekek rendesen esznek, még a zöldségeket is vígan behabzsolják. Mindennek tetejébe pedig, az amerikai szülők azzal töltik az idejüket, hogy szétválasszák veszekedő gyerekeiket, míg a franciák kávé mellett beszélgetnek, míg gyermekeik rendben játszanak. Az anyaság teljesen más Franciaországban. Nincsenek szerepmodellek, követendő szuperanyák, mint Amerikában, a francia nők pedig nem gondolják, hogy 24 órás szolgálat az anyaság, hanem mindig szakítanak időt magukra is. Van tekintélyük a gyermekek előtt és irigylésre méltóan nyugodtak.
Húú az utolsó fotón a gyerek ahogy néz nagyon Chucky-s 🙂 🙂
Sztem ehhez nem kell francia anyanak lenni, cseppnyi jozan esz is eleg. Ha a csalad sosem ul asztalnal h a felkesz v keszkajat a tv elott fogyassza el, akkor a gyerek sem fog szepen enni kessel-villaval. Ha otthon senki sem valogat, frissen fozott, egeszseges etel van, akkor a gyerek sem fog valogati, azt eszi amit kap. A kozossegbe kerules okozhat nemi valtozast ezugyben, de ha a valogatas nem opcio otthon, akkor a gyerek nem ehenhal, hanem megeszi. Es en anya vagyok, tapasztalatbol beszelek, a gyerekem mindent megeszik gyakorlatilag. Ha vmi nem tetszik, akkor opcio a vajaskenyer es a viz.
Es nem eltem Froban de ismeros elt es amiket meselt, az sztem nem kovetendo. Pl a kb zero anyatejes taplalas es az ez utan kovetkezo, ehhez hasonlo attitudok.
Meghat egy 60millios orszagrol beszelunk ugye…
Csak annyit tennék hozza, hogy 20 éve élek Franciaorszagban, tehat egy kicsivel mar több ideje, mint amennyit a könyv szerzöje összesen itt töltött, és ha nem is lehet teljesen hamisnak mondani ezt a véleményt, ez azért a valosagnak csak egy kis szelete. Az példaul, hogy a francia gyerekek rendesen esznek, imadjak a zöldségeket, egyenesen tévedés. Vannak ilyen gyerekek is, de itt is ez a kisebbség. Olvastam mar egy cikket erröl a könyvröl, akkor is felbosszantottam magam az altalanositasoknak ezen a halmazan!
Csak nem megtalálta a hölgy a csőben a lyukat? 🙂
Nem vagyok anya, csak egy fiatal pedagógus, aki már a harmadik országban, második kontinensen tanítja/neveli a felnövekvő generációt alkalmazkodva – néha pókerarccal elképedve- a helyi szokásokhoz. Eddig a magyar vezet. Most a franciába is belekukkantok egy angolszász szemével, ha meg tudom szerezni a könyvet. 🙂