Naponta háromszor inzulin, 150 gramm szénhidrát öt étkezésre elosztva. Furcsa, de azt gondolom, hogy szerencsém volt, amiért terhességi cukorbetegségem lett.
Nagyon sokat tanultam ugyanis, egészséges étkezésről, cukorbetegségről, ami sajnos egyre több embert fenyeget, és ahogy elnéztem a várakozó betegeket egy rendelés alatt, van közöttük fiatal testépítő sráctól kezdve az idős elhízott néniig mindenféle ember.

Kezdjük a diabétesz rendeléssel, legyen mondjuk egy hétköznap délutáni időpont, ahol az orvos elvileg 14:00-tól rendel, a betegek több mint fele előzetesen megbeszélt időpontra érkezik, a többiek csak úgy beesnek, és bíznak benne, hogy jó esetben egy órán belül sorra kerülnek. Várakozunk legalább tizenöten, lassan három óra, orvos sehol. Nem a napot lopja, a belgyógyászaton valami gond van, nem tud lejönni a kórházból a rendelőbe. Mindenki türelmetlen, feszült, anyázik vagy sem, de senki nem jókedvű.
Három típus ücsörög éppen:
Nyugdíjas, aki a fiatalok szerint ráér, de lássuk be, túl a hetvenen nem biztos, hogy nekik kéne az utolsónak maradni a sorban. (Orvos szerint csücsükéljen nyugodtan a néni, majd szólítják)
Fiatal, mondjuk negyvenes, akinek a munkából kellett eljönnie a rendelésre, és nagyon sietne vissza, hogy termelhesse a GDP-t. A nyugdíjas szerint ráér, neki még nem fáj mindene…
Kismama, változó méretű pocakkal, mindenki szerint ráér, hiszen nem dolgozik, hanem boldogan várja születendő gyermekét, szülés után is otthon fog ülni, most is kibírja azt a pár órát, ha nem, akkor sétálgasson.
Megérkezik a doktor, gyorsan bezárkózik a rendelőbe, pedig legalább nyolcan csapnának le rá Doktor úr! felkiáltással, de ő már rutinos, nem áll meg. A nyugdíjas néni, akit az unokája kísért el, minden ajtónyitásnál felpattan, és az ajtóhoz megy, ahol elmondja, hogy neki háromra volt időpontja, és már háromnegyed négy van. Tessék leülni, másnak kettőre volt jelenése, majd szólítjuk. Testépítő srác hangosan anyázik, ki fogják rúgni, és különben sem hiszi el, hogy minden hónapban ez van. Ettől mindenki kicsit idegesebb, be is hívják hamar, ne menjen fel minden beteg vérnyomása tőle. Nyugdíjas néni nem érti.
Közben mindenki gyorsan ledoktorál diabetológiából, és egymást oktatja várakozás közben: “egyél zöldbabot, az leviszi a vércukrot. Lehet kapni egy kenyeret, alig van benne szénhidrát. Úgy vettem észre, ha köd van, és nem látszik a szamár farka, akkor nem megy nyolc fölé a cukrom, miután ittam egy korty ecetet. Próbáld ki, a neten is olvastam!”
De a legrosszabb az a fajta néni, aki maga is cukros, de nem kell inzulinnal szúrnia magát: ha nekem minden nap meg kéne szúrnom magam, én öngyilkos lennék. Jaj, nem tudnám megcsinálni. Hogy bírjátok. Mi időnkben nem néztek ilyeneket a kismamáknak, mégis milyen szép nagy, egészséges gyerekek születtek. Semmi se változott azóta!

Egyébként a rendelésen találkoztam azzal az emberrel is, aki a legtöbbet segített minden szempontból az egész terhességem alatt, ő pedig Móni volt, az asszisztens(?). Elképesztően leterhelt mindenki, egy betegre szerintem maximum öt perc jut egy orvosnál, de szerencsére van Móni, aki mindig megnézi az étkezési naplót (folyamatosan vezetni kellett, mikor mit, és mennyit ettem, ha esetleg megszaladt a cukrom, akkor előbb a naplót nézték, hátha valamit rosszul csináltam, aztán ha nem, akkor emelték az inzulin adagomat.) Megadta az orvos mobil számát, hogy ha nyaralás alatt felmenne a cukrom, akkor hívjam a dokit, majd ő megmondja mi a teendő. Naná, hogy felment. Hívom, nem vesz fel. Mint utólag kiderült, csak néha veszi fel, nem tudja ki hívja. Én ezt tökéletesen megértem, én se veszek fel szívesen ismeretlen számokat, de ha egyszer ezt az utasítást kapom saját magától akkor mégiscsak jó lenne beszélnünk. Nem, és másnap sem. Marad a rendelő száma, ahol egy idegen, de kedves orvos mond valamit – ami persze majd nem tetszik az én orvosomnak később, de legalább én megnyugodok. Móni a történet után megadja a saját számát, úgy tűnik rá mindig lehet számítani.
Amikor kimutatták, hogy terhességi cukorbetegségem van, kaptam egy kis útmutatót z étkezéshez. Olyan, mintha harminc éve íródott volna. Mindenhol Bakonyi kenyeret vagy korpás zsömlét ajánlgat, pedig már sokkal kevesebb szénhidrát tartalmú pékárut is lehet vásárolni. Legalábbis Budapesten, de ez egy hosszú történet lenne.
Nem sarkall több zöldség fogyasztására, inkább azt tanácsolja, együnk kevesebb nokedlit. Persze, együnk, de itt a remek alkalom, hogy végre tényleg egészségesebben kezdjenek étkezni legalább azok, akik betegek.
Erről jut eszembe, pont a betegségem végefelé volt az ország cukormentes tortája verseny. Nagyon vártam a receptet, jó lett volna valami olyan édesség, ami úgy fér bele a diétába, hogy mondjuk nem csak egy szelet hús magában az ebéd, majd a torta, hanem hús, zöldség, saláta, és a torta. Csakhogy a torta cukormentes volt ugyan, sőt édesítőszer mentes is, de annyi szénhidrát volt benne, hogy a cukorbetegek nem sokkal kerültek közelebb egy jó kis nassoláshoz. Nagyon sajnáltam, maradt a gőzölt túrógombóc gríz nélkül, ha nagyon nem bírtam magammal.
A terhességi cukorbetegségről azt mondják, hogy szülés után az esetek többségében elmúlik, nem is kell vele foglalkozni. Ehhez képest egy amerikai oldalon azt olvastam, és inkább ennek hiszek, hogy bár úgy tűnik, mintha elmúlt volna, de ha továbbra is naponta háromszor mérnénk a vércukrunkat, akkor látnánk, hogy bizony nincs mindig minden rendben. Ehhez tartom magam. Nincs mese, oda kell figyelni a szénhidrátra rendesen!
Persze azt itt is elismerik, hogy annak, akinek terhességi cukra volt, jó eséllyel lesz időskori cukra is, de hogy a terhesség és az idős kor között mi a teendő, arról kevés szó esik.
Úgy tűnik, a cukorbetegséget egyáltalán nem veszik komolyan az emberek. Talán a neve miatt. Olyan kis cuki dolog, nem lehet komoly. Pedig nagyon-nagyon veszélyes, nagyon komoly és alattomos betegség, főleg akkor, amikor az ember jó eséllyel évekig nem is tudja, hogy valami nem stimmel. Inzulinoznia még nem kéne, de diétázni már nagyon komolyan. Csak hát azt hiszi, hogy minden rendben van, pedig már rég nincs. Ettől lazábban már csak a terhességi cukrot kezelik sokan, egyszerűen hülyeségnek, az orvosok túlbuzgóságának gondolják, amolyan úri huncutságnak.
Jó lenne, ha sokkal több idő jutna a cukorbetegekre a rendeléseken, ha lenne idő alapvető táplálkozási ismereteket megtanítani nekik. Mert én utána tudtam olvasni alaposan a témának, megértettem pl, hogy mi a különbség a gyorsan és a lassan felszívódó szénhidrátok között, hogy miért jobb egy cukrosnak ha valami inkább zsírosabb, ha már kicsit több benne a szénhidrát, stb, de nem minden betegnek sikerül ezekhez az infókhoz hozzájutni, ahogy a váróban elkapott beszélgetésekből kiderült.
És ha már itt tartunk, nagyon hiányzott nekem valami jó blog, vagy website a témában. Sajnos csak elég gyengéket találtam, egy kivételével, ami pedig elég új, de nagyon ígéretesnek tűnik, remélem hasonló színvonalon folytatódik tovább: http://edesszivem.wordpress.com/
Jaj, és nagy bánatomra, az általános iskolában is azt a “táplálék piramist” tanítják mint egészséges étkezést, amiben a legfontosabb, és legtöbbet ehető táplálékunk a gabona kell, hogy legyen. Hát ne legyen! Legyen a zöldség!
Folytatom majd, mert túl hosszúra sikeredik.