A valódi discomfort food.
Nemrég jelent meg az Államokban a Recipes Remembered: A Celebration of Survival című szakácskönyv, amiben nyolcvan holokauszt túlélő osztja meg kedvenc, vagy legkedvesebb receptjét. Amikor először olvastam róla, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a történettel. Mert ha az izraeli konyhát nem vesszük, akkor valamilyen szinten minden közép európai zsidó szakácskönyv „Celebration of Survival”. Az anyáinktól, a nagyanyáinktól ellesett receptek.
Egyébként nem az első az ebben a témában íródott könyvek közül: 1996-ban a In Memory’s Kitchen: A Legacy from the Women of Terezin, majd a Holocaust survivor cookbook: collected from around the world című is napvilágot látott, mindkettő az USA-ban.
Aztán kicsit jobban belegondolva rájöttem, hogy egy családot mennyire meghatároz az asztala, az ebédek amiket esznek, a legolcsóbb reggeli, amit nagymama készít, vagy a legfinomabb ünnepi vacsora, amit csak évente egyszer eszünk, de akkor mindenki ott ül az asztalnál.
Nem szándékoztam a holokausztról írni ebben a blogban, hiszen nincs itt a helye, ez inkább a hedonizmust ünnepli. De ez a téma mégis nagyon idevaló.
A családot a nők tartják össze. Így volt ez kétszáz éve, és így van ez most is. A férfiak is tudnak főzni, manapság már szeretnek is, de a családot mégis az édesanya eteti. Tőle kapjuk az első falatokat, az ő főztjén nevelkedünk, a családi asztalnál szeretünk vagy utálunk meg ételeket egy életre. A nők azok, akik továbbadják a titkokat, a recepteket. És nem csak az anya a lányának, de a nagymama is az unokának, és az anyós is a menyének. Ilyen ez, meghatároz minket, hogy mit evett a családunk gyerekkorunkban. Úgy érzem, a családi ünnepek tesznek azzá, amik vagyunk.
A más országban hazát keresők hiába illeszkednek be látszólag tökéletesen, hiába nem beszélik már az óhaza nyelvét a gyerekek, a konyha nagyon sokáig tartja magát. Lehet, hogy délután szuper a hamburger a mekiben, de péntek este a nagyi tyúklevesénél nincs jobb, az biztos.
És a holokauszttal ez a lánc megszakadt. Anyák nem adhatták át a lányaiknak a recepteket, nagymamák nem várhatták tovább az unokákat szépen terített asztallal. Van, aki nem tudta továbbadni, és van, akinek nem adtak tovább semmit.
Ki tudja, mi volt az ükanyám kedvence, mit tanított a gyerekeinek, vagy mit főzött az ő anyja szombatra? Vagy mit csinált, amikor nem volt mit enni? Honnan volt akkor leves télen? Mi került bele? Volt egyáltalán sütemény?
A könyv három hét alatt elfogyott, most jelent meg a harmadik kiadása. Le kell írni a megmaradt recepteket. Valaki helyett, valaki másnak.
Nagyon szép bejegyzés ..
Kedves Eszter, én is láttam már ezt a könyvet egy amerikai portálon és gondoltam, megrendelem.
Magyarországon nem kapható, nem rendelhető, nem tudod véletlenül???
Köszönöm Juli
Sose gondoltam arra, hogy az örökségem részét képezik az ellesett receptek…És bármennyit is változik a világ, a technika…az ünnepi receptjeimen sosem változtatok 🙂
Eszti, csak kicsordult a könnyem, ahogy olvastam. Pedig azt hittem, hogy már sikerült immunissá válnom a holocaustra.
Emberek, legyetek éberek!
/J. Fucik/
Nagyon jó a poszt, örülök neki. Kicsit fáztam attól, hogy legörgessek a kommentekre, de látom, hogy előzetes moderáció van, úgyhogy ez biztosíték a normális hangvételre.
Ez, hogy mindig mindenhol és mindenkor a nők főznek, már elavult gondolkodás.
“végy két rohadt krumplit, és edd meg”
ó de szépen megírt bejegyzés ez! és a téma is érzékeny. köszönöm!