Fűszer és Lélek

Csípős, de könnyű

Az van, hogy úgy eldugtam a fényképezőgépem -nehogy lábakéljen a költözés során- hogy napokig kerestem. De meglett szerencsére, úgy tűnik jó volt a hely.
Már reggel meleg volt elég rendesen, még szerencse, hogy a gyerekek ma osztálykirándulásra mentek. Én viszont pont ebben a dög melegben kívántam meg valami csípőset. Sok minden épp nincs itthon, gondolok itt húsra vagy rákra, viszont fűszerekkel jól el vagyok látva. 
Akadt egy cukkini és némi rizstészta is, így végülis valami thai curry szerűséget főztem, amibe a végén beledobtam a vékonyra metélt cukkinit, de azt már nem főztem tovább. Kellemesen ress maradt, csípett is, ahogy vártam, már csak agyereknek kell valamit kitalálni estére, mert ezt tuti nem tudja majd megenni.
Hozzávalók 4 személyre
1 kk koriander mag
4 ek szezámmagolaj
1 csomó újhagyma
2 gerezd fokhagyma
2 szál citromfű
1 gerezd fokhagyma
1 lime leve
1 ek osztrigaszósz
1 csokor koriander
2 pici zöld chili
1 ek méz
3 dl kókusztej
1 közepes cukkini
rizstészta
5 ek szezámmag
A koriandert száraz serpenyőben megpirítottam, majd benne is hagytam. A hagymát karikákra vágtam, és picit megfuttattam az olajon. Beledobtam a szintén felkarikázott citromfüvet és fokhagymát, majd belereszeltem egy picit a lime héjából. Felöntöttem az osztriga szósszal, és a mézzel, majd a kókusztejjel, beledobtam a chilit és koriandert. Elzártam alatta a lángot. Leöntöttem a rizstésztát forró vízzel és hagytam megpuhulni. Közben vékony csíkokra metéltem a cukkinit, és megforgattam a szószban. Szezámmaggal megszórva tálaltam.

Kísért a múlt

A kép csalóka, milánói makaróni továbbra sem létezik, se rántott bordával, se nélküle.

Tizennégy és tizennyolc éves korom között tulajdonképpen egész jól elvoltam paradicsomos tésztákon. Talán az olasz nagynénémnek köszönhettem, talán csak a furcsa tiniízlésnek, de tényleg hónapokig tudtam volna enni. Társult még hozzá egy különös dolog, amire mind a mai napig esküszöm: a paradicsomos tészta nem parmezánnal, hanem érett, angol cheddarral a legjobb. Sajnos akkoriban még cheddarhoz jutni igencsak nehéz volt, ma meg már nem izgat annyira a paradicsomos tészta. Bezzeg Dávidot igen, de ő meg csak az Anyukám mondtás pizzán hajlandó megenni a sajtot.
Tegnap esti vacsoránk húsz év távlatából köszönt ránk, ugyanis most futottam össze Juli anyukájával, aki régen mindig a húst pácolta nekünk, mert arra nem voltunk képesek, de megsütni azt igen. Ez a boros változat volt a kedvenc, méghozzá paradicsomos makarónival. A borban pácolás jót tesz a grillrácson sütött lapockának. Az a helyzet, hogy most is ízlett. Ez azért lehet, mert ez egy igencsak jó étel!
Hozzávalók:
1 kg lapocka felszeletelve
1 dl száraz fehérbor
1 ek magos mustár
1 ek méz
só, bors
2 gerezd fokhagyma lereszelve
50 dkg tészta
2 konzerv paradicsom (nyáron egy kiló érett paradicsom)
3 gerezd fokhagyma
1 nagy csokor friss bazsalikom
olívaolaj
só, bors
1 pici chili
A paradicsom konzervet egy serpenyőbe borítjuk, majd villával szétnyomkodjuk a paradicsomot. Belereszeljük a fokhagymát és rádobjuk az apróra vágott chilit. Addig főzzük, amíg kicsit besűrűsödik. Sózzuk, borsozzuk, öntünk rá olívaolajat és beletépkedjük a bazsalikomot. Borítsuk bele a kifőtt tésztát, és kész is.
A húst harminc percre bepácoljuk. Nem kell tovább, nem az a célunk, hogy elfedjük a hús ízét, csupán annyi, hogy egy kicsit gazdagítsuk, és a méztől szebb színűre süljön. Faszén parázson megsütjük, a tésztával együtt tálaljuk.

Piknik a LASSÚSÁG jegyében – Slow Food Central Budapest

Ezt nézzétek!
Ha van valami, ami mellé teljes mellszélességgel oda tudok állni, akkor a Slow Food mozgalom.
Gyertek!

Szeretünk enni. A történet lényegében innen indul. Ehhez hozzátartozik még, hogy érdekelnek minket azok az emberek, akik, hozzánk hasonlóan az étkezést a kultúra részének tekintik. Azok, akik ennek megfelelő tisztelettel viseltetnek a Budapesthez és környékéhez kötődő növények, állatok, receptek, gasztronómiai hagyományok iránt. Egyre több kézműves szemléletű borász, sajtkészítő vagy más élelmiszertermelő dolgozik itt, akiknek jövője akkor garantált, ha mi, az itt élő fogyasztók megismerjük őket. Ezért jött létre a Slow Food Central Budapest. Mert mi szeretünk enni.

A Slow Food nemzetközi mozgalmának budapesti csoportja, minden érdeklődőt szeretettel vár június 26-án a Margitszigeti Nagy rétre, egy piknikre.
Hozz magaddal egy otthon készített finomságot, vagy csak ugorj el egy piacra, és vegyél friss gyümölcsöt, zöldségeket, sajtot, kolbászt, kenyeret! Hogy a szomjadat is elolthasd, készülj kedvenc boroddal, vagy más italoddal! Mi szívesen megkínálunk majd ételekkel, italokkal, ha Te is hozol valamit, biztosan mindenki jóllakik!
Ha érdekel a Slow Food, többet is megtudhatsz róla a szervezet nemzetközi honlapján, vagy a Central Budapest facebook felületén.
Helyszín: Budapest, Margit-sziget, Nagyrét
Időpont: 2011. június 26. 11:00-17:00-ig
Ha kérdésed van, írj a slowfoodcentralbudapest@gmail.com e-mail címre. Örülnénk, ha eljönnél, kérjük, ha számíthatunk rád, küldj egy e-mailt, csak, hogy tudjuk, hogy kb. hányan leszünk.

Zsidó Munkács

Valaki segíthetné meggyőzni a férjem, hogy mi is menjünk! Valahogy mindig is vágytam Munkácsra, de még soha nem jártam ott. És most a Mazsike szervez egy igencsak megfizethető utat.

„Határtalan” – Kárpátalja csodái


2011. június 23-26.
„Ne száradjon ki a forrás és ne fonnyadjon el a fa.”
Négy napos kulturális zarándoklat az ezerarcú Kárpátaljára a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervezésében.
„A határ túloldalára került Kárpátalja közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, közelebb, hiszen olyan, mintha az élő lelkiismeret tája lenne. ”
2011. június 23-26. / 4 nap, 3 éjszaka. / 3 és 4 csillagos szállodákban. Utazás légkondicionált autóbusszal.
 

A 4 napos kulturális zarándoklatunkat színesíti majd a Budapest Klezmer Band, Bognár Szilvia, Bolya Mátyás, Szokolay „Dongó” Balázs és a Szombat folyóirat. A három nap alatt sokat fogunk beszélgetni, kirándulni, zenét és irodalmat hallgatni, filmet nézni, sétálni a hűs árnyat adó gesztenyefák alatt, és finom ízeket fogyasztunk. Felkeressük a város két zsinagógáját, a munkácsi haszid rebbe, Spira Lázár sírhelyét, az egykori – cionista szellemiségű – héber gimnázium épületét, valamint Munkácsy Mihály szülőházát. De vár bennünket a Latorca-part, számos sétány, étterem és sok kedves ember is. Tartsatok velünk.

Idén is élőben főzünk!

Idén is lesz blogkóstoló, amire “szokás szerint” egy sólettel készülök. Idén egy észt különlegességet szeretnék megmutatni nektek, ami még csak nem is hasonlít a tavalyi szíriai sóletre, de a szokásos kelet-európaira se. Viszont finom 🙂

Június 4. szombat, 12.00, Milenáris
Gyertek!
A Dining Guide Food Show egyik kiemelt programja a szombati, 12 órakor kezdődő Tefal – Dining Guide Blogkóstoló, ahol a legnépszerűbb gasztrobloggerek készítik el kultikus receptjeiket. A rendezvény keretében a látogatók nemcsak a monitoron keresztül képzelhetik el az ízeket, hanem a valóságban is megkóstolhatják a gaszrobloggerek főztjeit. A két évvel ezelőtt a Tokaj-hegyaljai Erdőbénye fesztiválról indult kezdeményezést tavaly már a Dining Guide szervezte meg szervezte meg a budapesti Tabáni Teraszon berendezett látványkonyhákban, ahol a legismertebb blogok szerzői mutatkoztak be főzőtudományukkal a közönségnek.
A bloggerek lelkesen készülnek a megmérettetésre, már a tervezett menüt is összeállították, amely az alábbi:
    Chili&Vanília: Ázsiai saláta
    Csak a Puffin: Málnás cheesecake brownie
    Dolce Vita : Vadragus és pesto-s tészta
    Fűszer és Lélek: Észt sólet tormalevélbe töltött puliszkával
    Gabojsza : Erdélyi töltött szőlőlapi (töltike)
    Horasz: Ecetes tűztál – különleges vietnámi tekercs
    Lila Füge: Pavlova variációk
    Limara: Buci medvehagymás krémmel és paradicsommal
    Lorien: Zöldséges lasagne
    Piszke: Csirke tikka masala naan kenyérrel

Eperbetvek, avagy a cukormentes háztartási keksz megdicsőülése

Esze Dóra írása

Emlékszem, jó tíz éve találkoztam először a „Süssünk-főzzünk bonyolultat” gondolatával egy általam végigfeszengett vacsorán. Az akkor még cseppet sem elterjedt minimalizmussal megdizájnolt – és ennek megfelelően árfektetett – étteremben kicsit több híres ember ülte körül az asztalt, mint nem. Ennek azért lehetett köze ahhoz, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek. Ha jól emlékszem, a gondolat a következőképpen vetődött fel: a konyhában gyermekkora óta példátlanul jártas mesélő és – verbatim idézet – KEDVESE hétre várt vendégeket, ám hat órára már mindennel elkészültek. Erre ő kitalálta, nosza, gyorsan készítsenek valami bonyolultat is. Ezért sebesen összedobtak egy rebarbara fagylaltot, kehelynek meg öntöttek egy kis karamellt a merőkanál hátára. Hát ezt én megjegyeztem. Miért is hittem korábban, hogy egy vacsoránál a praktikus megoldás a cél? Hol máshol kezdődne a művészet, mint a nehéznél? Márpedig akármi legyen is a gasztrotrip konkrétan, éppen ez emeli el a vegetatív létfenntartástól és irányítja a kultúra felé.
Az emlék a minap ismét felbukkant, amikor a körút felé igyekezve automatikusan elolvastam a Kánaán étterem elé kitett, krétával megszövegezett táblát. Marakuja cheesecake. A Csanády utca  kulináris fénypontját hajdan nagyon-nagyon szerettem, de most nem afelé tart az életem, hogy vendéglőkben üldögéljek. Mindegy, a rokonszenv töretlen, viszont ha falhoz állítanának, melyik is pontosan a marakuja, nem biztos, hogy nem vesznék oda.
A vágy viszont garantáltan felébredt: készítsünk valami bonyolultat. Hamarosan kiderült, a brownie mellett amerikai nemzeti édességnek számító sajttorta egyáltalán, de cseppet sem komplikált. Mondhatni pikpak elkészül! Maradt tehát a rendhagyó gyümölcs mint fókuszpont. Köröztem is ezügyben a szívemnek oly kedves Lehelen néhányat, de legfeljebb ananászt, friss áfonyát vagy néhány szem „pedig gyerekkoromban sarkkutató akartam lenni” kiwit vihettem volna haza. Be kellett látnom, ha sokkoló gyümölcsöt akarunk levadászni, arra a nyár robbanása alkalmatlan időszak. Maradt az eper. Nem tudom, meddig kapható még, néhány gasztroblogőz előszeretetttel célozgat a közelgő befőzésidényre, ebből azt olvasom ki, hogy a csillogó dívapozíciót illetően lassan érik a könnyes búcsú. Ó, drága eper. Van JohnBraine-nek egy mondata: „Az epernek nem túl magas a tápértéke, de amíg van a piacon, együnk belőle minél többet.”
Ő persze a sikert értette ez alatt.
Monogramos cheesecake
200 g cukormentes háztartási keksz
70 g olvasztott vaj
500 g mascarpone
125 g túró
200 g xilitol
1 evőkanál vaníliaesszencia
4 tojás
300 g tejföl
egy kiskanálnyi vajkrém
A vajat megolvasztottam, a kekszet turmixgépben nagy morzsákra zúztam, majd ráöntöttem a folyékony vajat. Belesimítottam egy nagyobb tortaformába és a hűtőbe tettem.
Összekevertem a mascarpónét, a túrót, a vajkrémet, a xilitolt és a vaníliát, majd egyenként hozzáadtam az egész tojásokat és a tejfölt. Kivettem a tésztát, rátöltöttem a sűrű masszát és a sütő alsó rácsán, másfeles fokozaton addig sütöttem, amíg a széle kicsit megbarnult. Van az angol szavaknak egy tartománya. Cseppet sem hivatalos, amit mondok róluk, de masszív tapasztalatra épül. Olyan erőteljesen képviselik a jelentésüket, hogy már-már hangutánzónak tekinthetők. Például ez: WOBBLY. Puha, ingatag, csendesen magabiztos. Benne van az a finom, a kétely látszatát is elutasító remegés, amilyennek az elkészült sajttortát kell látnunk. Más szavakkal tehát: a sajttortát akkor emeljük ki a sütőből, amikor kellőképpen wobbly a bizalomgerjesztően sárga, krémes, illatos, lágy teteje. Aztán már csak a gyerekeink monogramját biggyesztjük rá friss eperből.
Keresztapa, te mindent megértesz 3.
Erre odafordultam hozzá, és azt feleltem neki, ha ennyire fontos az a rohadt Louvre, legyen, ahogy akarja. Engem nem zavar, váljunk teljesen külön, járja be a maga Párizsát egyedül, ha nem kell neki az enyém, majd esténként megbeszéljük, vagy ha így sem jó, augusztus végén otthon, most meg a magam részéről esetleg lefeküdnék aludni, mégiscsak negyed három, ő persze még olvasson, ha gondolja. Alex vállat vont és lement a konyhába vörösborért. Amikor visszatért, letette a poharakat az asztalra, megfogta az ágyneműjét, hogy áthurcolkodjon Arthur szobájába, mert ő még úgysem tudna aludni, a beteg fiú viszont, gyötrelmes kiáltásai alapján, fent van, és nyilván nem bánná a társaságot. „Milyen nyelven beszélgettek?”, gondoltam, mielőtt becsukta az ajtót. Alex rám nézett. „Attól függ. Néha elég érezni valamit, holdfényes tó, lebegés, fák. Máskor bekapcsoljuk a magnóját, és nézünk magunk elé. Zenét minékünk, csak zenét.”
Másnap tizenegy után ébredtem, rögtön tudtam, nem várhatom el Pauliktól, hogy még mindig ott szobrozzon a Luxembourg bejáratánál, egész Párizs nyitott könyvként hevert előttem, bármelyik mondata lehetett Paulik Endre, nem fésülködtem, és nem is kávéztam, előző napi gyűrött ruháimat magamra ráncigálva rohantam a kerthez, ahol természetesen – kétszer körbejártam, de járhattam volna tízszer is – nem állt már a kedvemért senki.
„Miért nem láttuk még egyetlen festményét sem? Ha akkora a pofája? Ha tényleg exhibicionista?”

Zöld vacsora

 

Most úgy érzem, ha ezen a héten túl vagyok, akkor végre lezárhatom az év nehezebbik felét. Persze sejtem én, hogy ez nem így lesz, és majd a téli nagy hajtás alatt visszasírom a költözködéssel járó minden nyavalyát. Gyűlölök dobozolni. Mindent szépen becsomagolni, hogy ne törjön el, majd úgy elosztani a dobozokba, hogy még mindegyik megemelhető legyen anélkül, hogy leszakadna az alja. 
Ráadásul valami felirat se ártana rájuk, hogy legalább nagyjából sejtsük mi is van benne, ha gyorsan kellene valami. Ezen bizony a "konyhai apróság" felirat nem segít. Pedig négy olyan doboz is van, ami konyhai aprósággal van tele. És akkor még a könyveket és a gyerekjátékokat nem is említettem.
Nem tudom, mi volt velem tegnap, de kifejezetten zöld színű ételekre vágytam.
Le is szaladtunk Dáviddal a zöldségeshez, ahol akkora mesét adott elő a zöldséges néninek arról, hogy ő milyen zöldségeket szeret, sőt imád, hogy komolyan féltem tőle, hogy a fejünkre szakad a plafon. Kifelé jövet meg is jegyezte a néni, hogy irigylésre méltó a gyerek, aki ennyire szeret minden zöldfélét, még a spenótot és a spárgát is, amiről kiderült, hogy Dávid kedvencei. Attól féltem, hogy még recepteket is elkezd mesélni, de szerencsére odáig nem jutottunk.
Minden esetre, ha már így előadta magát, vacsoránál is kénytelen volt megenni a sok zöldséget, és a spenótot kivéve tényleg egész rendesen eltüntetett mindent a tányérjáról.
Ettünk spárgát, spenótot, újkrumplit, cukkinit, és a gyerek még külön rukkolát is, amit az egyik cserépben talált az erkélyen. (Azt tényleg imádja, nem csak mondja)
 
Spenót:
50 dkg spenót
5 dkg vaj
3 gerezd fokhagyma
10 dkg frissen reszelt parmezán
5 dkg mandulaforgács
só, bors, szerecsendió
A megmosott spenótot igyekeztem megszárítani, amennyire csak lehet, majd a fokhagymát megfuttattam a vajon, és rádobtam a spenótot. Csak addig pároltam, amíg épp összeesett. Belekevertem a mandulát és a parmezánt. Fűszereztem.
 
Spárga:
50 dkg zöld spárga
3+3 ek extraszűz olívaolaj
1 ek citromlé
csipetnyi reszelt citromhéj
nagy szemű tengeri só
frissen őrölt bors
Megmostam a spárgát, majd letörtem a szárukat ott, ahol hajlításra eltörtek, így semmi fás rész nem került bele. Felforrósítottam a serpenyőt és három perc alatt megsütöttem benne a spárgát. Rálocsoltam a maradék olajat, fűszereztem, megszórtam a citromhéjjal, és nyomtam rá kevés citromlét is.
 
Mártogatós a spárga mellé:
2 dl tejföl
10 dkg darált dió
5 dkg kéksajt
A sajtot szétnyomkodtam villával, majd elkevertem a tejföllel és a darált dióval.
 
Újkrumpli:
50 dkg újkrumpli
2 csomó újhagyma
2 ek friss rozmaring levélke nagyon apróra vágva
2 ek vaj
2 ek olívaolaj
só, bors
3 ek tokaji borecet
 
Megsikáltam a krumplikat, a nagyobbakat félbe, vagy negyedbe vágtam. Az olaj és a vaj keverékén, enyhén megsózva, lefedve megpároltam. Néha megkevertem. Ilyenkor még olyan magas a krumpli víztartalma, hogy folyadék nem is kell alá, elég lefedni, megpárolódik a saját levében. Amikor elkészült, rászórtam a karikákra vágott újhagymát, rozmaringot, majd meglocsoltam az ecettel és borsoztam.
 
Cukkini:
2 pici cukkini
olívaolaj
só, bors
Egyszerűen megsütöttem mindkét oldalát a cukkini karikáknak, sóztam, borsoztam.
 
Hát ennyi. Mi pezsgőztünk, Dávid még betolt egy vaníliafagyit.
 

 

Nagy baj lesz

Megérkezünk a kis teherautóval Erdőbényére, kanyarodunk be a kapu elé, és látom, hogy a szomszédasszony nagyon néz, akar valamit. Még a motort se állítottuk le, már ott is van, és rettenetesen izgatott. Rögtön elkezdi mesélni, hogy nagy a baj, a múlt héten ott voltak a villanyórások, és nem tudták leolvasni a villanyóránkat.
Ezen nem lepődünk meg, hiszen nem lakunk ott, de Budapesten se egyszerű a dolog, ugyanis szinte soha nem vagyunk otthon, amikor első körben jönnek, vagyis pont munkaidőben. Nem is értem minek ezeket a felesleges köröket lefutni, amikor az emberek többsége hétköznapokon napközben nem tartózkodik otthon. Én értem, hogy a leolvasónak is akkor van a munkaideje, de talán csak sikerül megoldást találni erre a hatalmas problémára.
Nálunk ez úgy működik, hogy kiírja, hogy mikor jön legközelebb, ami ilyenkor már általában egy délutáni időpont, majd ha akkor se sikerül találkoznunk, akkor vagy betelefonálunk és bediktáljuk a fogyasztást, vagy interneten beküldjük. Ez kérem huszonegyedik század.
De most Bényén nem ez történt. Nem kaptunk értesítést arról, hogy ott járt a leolvasó, bár a postaládában várt egy boríték, de abban a művelődési szokásainkat firtatták a frissen felújított művelődési ház kapcsán.
Tehát cetli nem volt, volt viszont szomszédasszony, aki át is adta a leolvasó üzenetét:
Nagy baj lesz, ha nem tudja leolvasni a villanyórát.
Most kérdem én: mi van, ha nem találkozunk a szomszédasszonnyal? Mi van, ha elfelejti átadni az üzenetet? Mi van, ha hónapokig nem megyünk le a házhoz? 
Mivel a villanyszámlával nem vagyunk elmaradva, hivatalos értesítést nem kaptunk a leolvasásról, azért olyan nagy baj csak nem lehet, igaz? 
Kedves Émász Nyrt! 
Mi lenne, ha a szájhagyományt mellőznénk, és inkább kicsivel hivatalosabb úton kommunikálnánk egymással? Szerintem furcsa lenne, ha csak megmondanám a szomszédasszonynak az óraállást, és ő emlékezetből mondana valamit önöknek. Én például határozottan örülnék egy levélnek, amiben le van írva, hogy mikor jönnek legközelebb, vagy mikor tudunk időpontot, esetleg fogyasztást egyeztetni. Így talán azt is meg tudnám adni, hogy ki az, akinél van kulcs a kapuhoz, ami a villanyórához vezet.
Üdvözlettel egy fogyasztó, aki hisz a fejlődésben.

Fűszeres hússal töltött buci

C&V Zsófi burrító töltelék receptje az egyik összetevője ennek a szerényen csak zseniálisnak kikiáltott ételnek. A tésztája pedig egy viszonylag lágy kenyértészta, amit tizenkét órán át pihentettem a hűtőben. Végül, amikor már majdnem éhen haltunk, egyiket összedobtam a másikkal, és gyorsan megettük. Nem mondom, jó ez burritóval is, de a kenyértészta tényleg csodát tesz vele: a szaftjának a gőze teljesen felfújja  a bucit, ami ettől egészen könnyű és foszlós lesz. Jaj, tényleg eszméletlen jó, próbáljátok ki!
Hozzávalók a carnitashoz Zsófi könyve szerint:
Hozzávalók
(6-8 adag)
1 kg sertéslapocka, nagyobb darabokra vágva
1 evőkanál zsír
1 evőkanál őrölt római kömény
6 dl víz
5 nagy hagyma, felszeletelve
1 gerezd fokhagyma, egészben
2 babérlevél
1 rúd fahéj
2 szem szegfűszeg
5 szem szegfűbors
1 narancs leve és héja
só, bors
A sertéslapockát kb. 6×4 cm-es darabokra vágjuk. Egy nagy serpenyőben forróra hevítjük a zsírt, majd a húsdarabokat minden oldalukon megpirítjuk. Hozzáadjuk a római köményt, sózzuk, borsozzuk.
Felöntjük 6 dl vízzel, hozzáadjuk a hagymát, az egész fokhagymát, a babérlevelet, a fahéjrudat, a szegfűszeget és a szegfűborsot, végül a narancs kifacsart levét és két-három nagyobb darabban a héját.
Fedő alatt, alacsony lángon, teljesen puhára főzzük, addig, amíg a hús teljesen szétomlik, a mártás pedig besűrűsödik, hústól függően ez kb. 2,5 óráig tart (kuktában 1,5 óra). Ha a mártást túl hígnak látjuk, a főzési idő végén fedő nélkül kissé elforraljuk, hogy sűrűn vonja be a húst.
A húst villával hosszanti szálakra szedjük és összekeverjük a mártással. Akár előre is elkészíthetjük, kifejezetten jót tesz az ízeknek, ha áll akár egy egész éjszakát.
Hozzávalók a kenyértésztához:
30 dkg simaliszt
20 dkg rétesliszt
2,9 dl nagyon hideg víz
1 evőkanál cukor
7gr szárított élesztő
2 evőkanál étolaj
Egyszerű kenyértésztát gyúrok belőle, letakarom, és mehet a hűtőbe. 2-3 óránként kinyomkodom belőle a levegőt, majd 12 óra múlva előveszem.
Lecsípek belőle egy marékkal, kicsit kilapítom, és megtöltöm egy jó nagy evőkanálnyi hússal. Összenyomkodom, hogy a hús ne jöjjön ki, és hagyom kelni a konyha hőmérsékletétől függően 20-30 percet. 200 fokra előmelegített sütőbe tolom, és szép pirosra sütöm kb. 20 perc alatt.

Komolyan elhiszed neki, hogy csúnya?

Esze Dóra írása
Belépsz a spájzba, és azt érzed, figyel. Nem támadóan, nem számonkérően. Szelíd, grimmi szürkeségben. Hetekbe telik, amíg visszanézel rá. Akkor sem foglalkozol vele. Nincs benne semmi érdekes. Nem csíp beléd, nem idegesít enyhén, nem fanyar, nem renitens. Ezzel szemben makulátlan. Nem az a pofoznivaló áljókislány, akitől már hetedikben égnek állt a hajad. Ő igazán jó. Tényleg a javadat akarja. Megpróbáltad főszerepre castingolni az étrendedben, reggeliztél belőle kását napokon, heteken át. Amennyi aszalt szilva és csepp méz játszott vele együtt, már rá sem tudtál nézni a „megbolondít” igére. De őt nem utáltad. Egyszerűen elfelejtetted, eluntad a fantasztikus, fantasztikusan visszafogott adottságait. Sajnálod, a legritkábban figyelsz oda arra, mit mond. Túl légies a hangja, túl kerek minden, amit állít. Csak belekezd az ártatlan mondataiba, és te fejben már messze jársz az orgianisztikus gasztrobűnökben.
Közben észre sem veszed, hogy parányi tökhintaján megint hazaért éjfél előtt.
Gabonapehely túróval
80 g árpapehely
3 ek xilitol
1 ek teljes kiőrlésű liszt
fél csomag sütőpor
125 g túró
1 tojás
1 tojás sárgája
tizenvalahány szem fagyasztott áfonya
Tíz percre beáztattam az árpapelyhet. Amennyi víz maradt rajta, leöntöttem, majd botmixerrel péppé zúztam. Hozzákevertem a biztonság kedvéért az egy kanál lisztet, benne a sütőporral, a tojást, meg két evőkanál xilitolt. Egy másik tálkában kikevertem a túrót, a tojás sárgáját és egy kanál xilitolt. A túrós mixet belesimítottam a sütőpapírral bélelt tepsibe, és fagyasztott áfonyákat potyogtattam rá. Nagyon szeretem, ahogy százhetven-nyolcvan fokon enged ki a mirelit gyümölcs, és terjeszkedik, amerre lát. Ha egyszer lesz türelmem a cukormentes fagyiból órákon át kikevergetni a kristályosodást, beccszóra kipróbálom, milyen, amikor apró labdákat rejtek a sütibe, és azok csak a forróságban adják majd meg magukat. Rákentem a tésztát, és kettes fokozaton villapróbáig sütöttem.
Semmi különös, de nagyon jólesik azokban a „mit is kívánok csak úgy” pillanatokban. Egész délelőttre feltölt energival. Megjegyezném, valamiért úgy alakult, hogy a mákos megfejtéseknél vesszük egyértelműnek a mielőbbi fogmosást. De a túrós sütiknél ugyanúgy kötelező.
Keresztapa, te mindent megértesz 2.
Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni, itt maradok a bordó félhomályban a festmények alatt, a kisplasztikák hajlataiban, a képregények mousse de chocolat-val maszatolt lapjai közt örökre. Vagy beleveszek ebbe a sötét örvénybe.
Janka néni a piacra küldött minket, hogy vegyük meg a bemutatkozó vacsorára valót. Helyenként még magyarul sem értettem, mit írt a cédulára, úgyhogy Alex és én inkább az orrunkat követtük, és igyekeztünk nem túl sokat költeni. Paulik két csokorral érkezett, és mindent tudott a fogásokról, amelyekből mi egy szót sem értettünk, pedig a potage malouin végül is egyszerű kelkáposzta- és krumplileves, a navarin printanier bárányragu, a fehér dáma pedig szív alakú vaníliás sütemény, a közepében málnalekvárral. Evés közben képregényszövegeket adott a kis zöldség- és húsdarabkák szájába, valamennyi édes-bús aláfestő zene mellett mesélte el szomorú délutánját – Janka néni tehetetlenül igyekezett tálalni, újra meg újra kibuggyant belőle a nevetés, és miközben kiszaladt rendbe hozni a sminkjét, a szeme körül kialakult ijesztő fekete karikákat eltüntetni, odasúgta nekem: tünemény!
És Saint Michel pályaudvar lett Párizs neve, mellette a metrómegállóval, bonyolult, mint a nagyregény, ahol varázslat eltévedni, Gare d’Austerlitz felé indulni Port Royal helyett. Sosem mondták még a felnőttek, hogy lehet egész délelőtt kávét inni, este pedig elüldögélni ott, ahol adják. És hatalmas szélvihart jelentett Párizs neve az Étoiles-on, meg a Diadalív tetején, hirtelen záport a Trocadero kertben, testhez tapadó Párizs, tűzijátékot a lepecsételt szemhéjad mögött, ha csukott szemmel próbálsz végigmenni a Pont Neufön, a szigetről hazafelé botorkálva hajnalban…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!