Évekig éltem abban a hitben, hogy kenyérsütőgépre semmi szükség. Láttam a nagynéném gépét, amit állandóan le kellett takarni, hogy az ablakon ne szökjön ki a meleg. Láttam a barátnőm gépét, amivel soha nem lehetett igazán jó kenyeret sütni. És különben is, nekem ott a dagasztógépem és a nagyon kis precíz villanysütőm, mi a fenének még kenyérsütő is?!

Aztán amikor most szeptemberben kiderült, hogy a családot glutén allergia és más kórságok is sújtják, akkor hirtelen nagyon kevés időm lett. Ez azt jelentette, hogy konkréten semmit nem vehetünk félkészen. Nem túlzok még a gyorséttermi sültkrumplit is liszttel hintik meg fagyasztás előtt, hogy ne ragadjon össze, de eddig se voltuk nagy félkész ételfogyasztók, nem most akartuk elkezdeni.
A lényeg, hogy mindenkinek csomagolnom kell, és nem csak ebédet, de reggelit és uzsonnát is – ahol a kenyeret valamivel pótolni szükséges – , aztán itthon vacsora.
Próbáltam kézzel dagasztani, és hát nem akarom a dolgot szépíteni, de egy furcsa kis lepény lett a végeredmény, arról nem is beszélve, hogy tényleg nincs rá időm. Kész, elfogyott. Talán akkor fogyott el a türelem is, amikor Gábor megjegyezte, hogy egy hónapja olyan érzése van,  mintha egy ételgyárat üzemeltetnénk, ugyanis szinte minden szabadidőnkben főzünk, bevásárolunk, dobozolunk-csomagolunk, vagy mosogatunk. Elmúltak ám a vasárnapi éttermezések vagy a barátainknál vacsorázások. Inkább oda is csomagolunk, biztos ami biztos. Idegesítőek vagyunk, de már megértették a lényeget, és képesek nekünk főzni. Imádjuk őket ezért.
Elég hamar felmerült a gluténmentes kenyér iránti vágy.
(tovább…)