Az Örs és a Keleti között

Jöttem haza képkeretekkel a hónom alatt az Örsről, pont egy ötven körüli munkásruhába öltözött férfival szembe tudtam leülni a metrón. Valamit nézett a telefonján, és elmosolyodott, arra gondoltam, hogy biztosan az unokáról küldtek neki fényképet. 
Mielőtt becsukódott volna az ajtó, valaki még felszállt, és örömmel üdvözölte a szemben ülőt. 
Nem akartam látványosan a képükbe bámulni, de annyira jó volt hallgatni a beszélgetést. Először is a nyelvezete, és a szófordulatok annyira mások voltak. Mintha a nagyszüleimet hallottam volna harminc éve beszélgetni. Volt egy kis tájszólásuk is, nem tudom hová valók lehettek, de eszembe jutott, hogy mennyire eltűnőben vannak a tájszólások, mennyire uniformálizálódik a nyelv. Mindegy, hogy valaki az ország keleti vagy nyugati végében lakik, ugyanazt a vumen inviziböl blek + vájt dájmond izzadásgátló dezodort kell a kisboltban kérnie ékes angolsággal, és egyanazt a tévéműsort nézik esténként, ahol ugyanaz a műsorvezető beszél. Kisebb lett a világ valóban.
És a téma amiről szó volt: a család. 
Amikor egyikük nyúlt a belsőzsebébe, tudtam, hogy fényképeket fog előszedni, és a munkától szétrepedezett kezével megmutatni a másiknak. Így is lett, fényképtartóba rendezett fotók következtek és a  barátot tényleg érdeketék a képek. Legszívesebben felálltam volna, hogy én is lássam.
Ez a lánya a férjével. Hála Istennek, dolgoznak, iparkodik mindkettő. Van már kisunoka, kettő is, ez Vivien a nagyobbik, amaz meg Bálint a kicsi. Most ment bölcsödébe. Rendes a vejem, nagyon szereti a családját. Hát, segítjük őket, ahol tudjuk. Én? Munkásszállón. Nézd, havonta hazamegyek, így marad egy kis spórolt pénzünk, de most az asszonynak is van munkája, a szomszéd faluba tud dolgozni november óta.
Apád hogy van? Az jó. Igen. Sajnálom, hogy elváltatok. Nagy már a gyerek. Főiskolára jár? Gratulálok! 
Sietek, összecsomagolok, az ötórással megyek haza, Terike már nagyon vár, töltött tyúk lesz vacsorára. Hát, szervusz.
A Keleti következett, amúgy is le kellett volna szállnom.