Itthon dolgozom, ami azt jelenti, hogy elég nehéz a postásnak elkerülnie. Meg kell dolgoznia azért, hogy ne tudja átadni a leveleket.
Pénteken ráadásul tényleg egész nap itthon voltam, reggel jöttek hozzám, aztán főztem az esti vendégeknek, és megírtam jópár receptet is. Úgyhogy igencsak meglepett, amikor a postaládában sikertelen kézbesítésről szóló cetlit találtam.
Butaságokat beszélek, egyáltalán nem lepett meg! Felnőtt életem állandóan visszatérő gondja a postás!
Bárcsak egy faluban laknék, ahol Erzsike a postás néni mindig bekiabálna a kapunk, hogy Esztikeeeeeeee, leveled jött! Vagy ha nem találna itthon, akkor másnap újra kihozná, és ha akkor sem, akkor én mennék fel a postára. Persze nem ebédidőben, mert vidéken meg zárva a posta ebédidőben, hanem utána.
De Pesten lakunk, ahol annyi lakás van a házunkban, mint egy falusi utcában, és a postásnak akkora a táskája meg a húzós kocsija, hogy látom, hogy szinte megszakad.
Én nagyon igyekszem “jól tartani” a postásokat errefelé. Érdekem, hogy ne tegyék ezt velem, hanem csengessenek fel. Akármilyen levélért, amit felhoz, borravalót adok, nyáron szódával kínálom őket, és reménykedek, hogy emlékeznek majd, érdemes beszállni a liftbe, ha hozzánk érkezik küldemény. (Milyen hülye szó!)
A postások gyakran cserélődnek, alig ismerek fel néha egyet-egyet, lehet, hogy ez is valami munkaelőírás, hogy nem mindig ugyanaz jön, vagy akkora a terhelés, hogy nem bírják, és mindig új ember kapja a mi házunkat.
Ha be kell menni a postára a csomagért, vagy a levélért, az legalább másfél órámba telik, ennyit nem tudok munkával tölteni, ha úgy tetszik, ez alatt az idő alatt nem a GDP-t termelem, ami mindenkinek pénzkiesés, persze legfőképp nekem.
Nincs közel a postahivatal, viszont legalább mindig sokan vannak. Ha éppen nincs senki, akkor se úszom meg pár perc alatt, mert akkor valamiért pont annál az ablaknál nem ül senki, ahol a csomagot vagy a levelet lehet felvenni.
A legbosszantóbb mégis az az egészben, hogy aki feladta nekem a levelet, az nem kevés pénzt fizetett azért, hogy én megkapjam, a kezembe kapjam, és ne a postára kelljen menni érte.
A postás alighanem annyira túl van terhelve, hogy nem fér bele neki egy-egy házban 10-12 címre felcsengetni, hogy otthon vannak-e, és ha igen, akkor felliftezni, aláíratni, átadni, leliftezni. Inkább meg se próbálja.
Egyébként volt ettől rosszabb is, amikor Angyalföldön laktunk. Ott be se jött a házba a postás, csak bevágta a leveleket a reklámújság-gyűjtő nyíláson, és a lakók szortírozták ki a többiek postaládájába. Ha éppen észrevették, mert ha nem, akkor, ment a szemétbe a szórólapokkal együtt minden.
Úgyhogy a fenti sorokat ne vegyétek panaszkodásnak, hiszen van ettől rosszabb is. Csak tényközlést olvashattatok.
Mások is írták, hogy szép az elképzelésem, de a valóság egészen más. 🙁
Ó bár falun bekiabálnának. Épp tegnap bosszankodtam hasonló miatt. Csomagot rendeltem házhoz, kifizettem a HÁZHOZ szállítási díjat, egész nap itthon ültem, még ki is néztem, mikor láttam, hogy itt a postás. De nem láttam semmit a kezében, így nem mentem ki. Később derült ki, hogy az újságokkal bedobta az ajánlott szelvényt. Meg sem próbálta eljuttatni hozzám. Így másnap indulhattam el (kisgyerekkel!) a falu másik végébe, hogy megkapjam a csomagot, amiért fizettem, hogy csak a kapuig kelljen mennem. Hurrá! Még az a szerencse, hogy itt nem kell másfél órát sorban állni, elég 10 percet. De marhán élveztem a hosszú sétát a beteg gyerkőccel, aki csak nehezen volt hajlandó megtenni az utat.