Itélkezünk ha kell, ha nem

Tegnapi hír a kisfiúról, akit Miskolcon találtak, és nem kereste senki…
Fogalmunk se volt róla, hogy mi történt, csak szülőként tudta mindenki elképzelni azt a borzalmat, amit akkor érezne, ha a saját 3 év forma kisgyereke kóborolna az utcán egyedül. 
Nem tudtuk, hogy mi történt, hol vannak a szülei, élnek, halnak-e, hogy a kisfiú magyar-e, vagy sem, csak azt láttuk, hogy a körülményekhez képest jól van, mosolyog, jól táplált, és ami a legfontosabb, sértetlen.
De szinte mindenki lámpavasra lógatta volna azonnal az anyját, és volt aki fénykép alapján diagnosztizálta a megkésett beszédfejlődést, sőt, az autizmust is. Azonnal mindenki tökéletes szülővé vált, és közölte, hogy az ő gyereke már két évesen be tudott mutatkozni, tudta az anyja nevét, és a lakcímét is, úgyhogy miért nem kérdezik meg a kisfiút. Más azonnal visszavezette a történetet, és biztos volt benne, hogy az anya intravénás droghasználó, aki most is épp drogmámorban fekszik otthon. Volt aki arab tolmácsért kiáltott, hiszen magyar ember soha nem tenne ilyet a gyerekével, csakis egy menekült “szabadulhatott meg tőle” ily módon. A legjobb, hogy a kommentelők azonnal egymásnak is estek, hogy kinek a víziója valószínűbb.
Mondom, nem tudjuk mi történt. Természetesen bármelyik fenti verzió megtörténhet, de akár egy teljesen más is. Felesleges előre ítélkezni, és utólag sem a mi dolgunk. 
Hogy miért bosszant ennyire a dolog? Mert a gyermekéhezéssel kapcsolatban is ugyanilyen reakciókba futok bele rendszeresen. A Nemzeti minimum civil kezdeményezés honlapján a következő olvasható:
Legalább negyvenezer gyermek él hazánkban, akinek naponta nem jut elég étel, és sokkal többen vannak azok, akik kisebb vagy nagyobb gyakorisággal találkoznak az éhezés kínjával, fájdalmával és szégyenével. A védtelen, nélkülöző és nyomorban felnövő gyerekek olyan maradandó testi, lelki és szellemi sérülésekkel indulnak a jövőbe, amelyek Magyarország jövőjét is hosszú távon meghatározzák.
Nekem, anyának, rettenetes ilyet olvasnom, és sajnos tudom, hogy ez igaz, hiszen látom én is a játszótéren a sóvárgó tekintetet, amikor elővesszük az uzsonnát, és azt se tudom nem észrevenni, amikor a 4 év alatti kis játszópajtás minden szégyen nélkül elfogadja a sütit, de nagyobbacska testvére már visszautasítja, de elpirul. Ordítanék a tehetetlenségtől, a dühtől. Nem érdekel, hogy dohányoznak-e a szülei, hogy isznak-e, vagy van-e mobiltelefonjuk. Egyszerűen semmi sem számít, hiszen a gyerekekről van szó, és nem a szüleikről. Felnőtt embereknek kell azt bizonygatni, hogy a gyerek nem tehet a szüleiről? Hogy a link apa kisfiát ugyanúgy  kínozza az éhség, mint azét, akinek igyekeznek a szülei, mégsem tudnak megélni?!
Ha már egymást nem tudjuk elviselni, legalább a gyerekekkel megpróbálhatnánk kivételt tenni!