Álkezdet és valódi izgalom

Amióta az eszemet tudom, ellenzem az irodalmi ajánlásokat. Nem tehetek róla, de elönt a mélabú, ha felcsapok egy regényt, és elsőnek egy névre, többnyire női névre hull a tekintetem. Jutkának. Máriának. Évának. Mint egy szikár, kiszáradt mutatóujj, az irodalmi sors reszketeg, de engesztelhetetlen döntése: a kötet, amelyet a kezedben tartasz, valaki másé. Te meg itten kukkolsz a nulladik oldalon. A helyzet fokozódik, amikor indoklás is áll a néma kiáltás mellett: akinek annyit köszönhetek. Aki áldozatos munkájával segítette. Aki nélkül ez a kötet. Satöbbi. Szakasztott olyan érzés, mint amikor nem voltál elég menő a sportnapokon, nem voltál elég menő a szombat délutáni zsúrokon, elég menő a lenin körúti butikban vett válltöméses felsőben a kiskórus finnországi útján, a verőfényes nyugati jólétben cuppogó utcákon.

Ám ez itt regény helyett egy blog – elismerem, létezik lelki rokonság a két műfaj között, de mégis más különösen ez az eset: én most itt vendégeskedhetem. Jó érzés, izgalmas, pezsgő, vibráló. Minden alkalmat megragadok, hogy megköszönjem, például ezt a mostanit: köszönöm, kedves Fűszer és Lélek. Úgy tervezem, minden poszthoz tartozzon ajánlás. Aztán jön egy kis olvasnivaló. És a kettő között nem ragaszkodunk a logikus kapcsolathoz. Fix pontnak elég a cukormentesség, az adott ajánlás, meg egy viszonylag friss szöveg.

Van a nyelvtanfolyamoknak egy furcsa résztvevője. A szakma úgy nevezi őt, álkezdő. Nem könnyű kenyér: belevág valamibe, amit félbehagyott, de garantáltan nem azon a ponton, ahol annak idején kiszállt. A határok tehát homályosak, az elvárások pedig jó esetben félig jogosak. Mivel végigtanítottam az egyetemi éveimet, sőt még utána is nyelvtanításból éltem, elégszer láttam ezt a furcsán száraz kínlódást, amelyet akkoriban valószínűleg nem is értettem meg elég alaposan. Így tehát ajánlom az alábbi kristálycukormentes szilváslepényt mindenkinek, aki közelről ismeri ezt az érzést. Mert megérdemlik. Spice and soul.

Szilváslepény álkezdőknek

Ja igen, és szólok időben: szakbarbár az eklézsia, most ez a tepsi a favorit, úgyhogy minden így fog kinézni. Többé-kevésbé.

Amíg pedig megsül, az olvasnivaló:

Védhetetlen

Micsoda nyár volt. Milyen egy bulverszé, unverständlich, epic nyár, napjaiban úgy gázoltunk, mint egy nagyon híres fekete-fehér szökőkút medencéjében két megfélemlítő szépségű olasz színész. Mire magam mögött hagytam az iskolás hetek porát, úgy éreztem magam, mint aki csukott szemmel fut a sivatagban: bárhová, csak Anitát ne lássam. Megfulladtam tőle. Anita egyszerűen becsapott. Az életembe mint a meteor. Arra tippelek, a többiek rámhagyták, intézzem el egyedül értük és helyettük is a problémát, valahogy iktassam ki a piszkálódását, belátásomra bízva olvassak be neki egyszer s mindenkorra, ha már abból a gyomrosból nem értett a ki tudja hányadik gonosz kis megjegyzése után, lélegzetüket visszafojtva figyelték, mit felelek a vádjaira, például hogy azért tehetem le a ceruzát később, mint mindenki más egy-egy dolgozat végén, mert az apukám az igazgató-helyettes, az anyukám meg a focis lányok edzője, vagy hogy amikor véletlenül úgy orrbavágtam az egyik konyhásnéni fiát a szekrényajtóval, hogy eleredt a vére, azt csak azért tettem, mert meggyőződésem, hogy én fingom a passzátszelet. Valójában a magatartást leszámítva csak jelest írtak a bizonyítványomba, na meg a meccsek. Addig a bizonyos gyereknapi turnamentig én voltam a Guns of Brixton Általános Iskola futballista házidrágaköve. Ne keverjük ide azt az esetet, amikor berúgtam a földrajz szertár ablakát. Nem túlzás azt állítani, ott megfordult az életem, érthető hát, hogy valami védhetetlent akartam, nem érdekelt semmi más. Ezzel szemben egy nyomorult igazgatóit sem utalt ki nekem az intézmény, amely annyi mindent köszönhetett volna nekem, amiből mégiscsak arra következtetek, cseppet sem teljesítették a tanárok a vágyaimat gyakrabban, mint ha történetesen egy benzinkúton ismerkednek meg a szüleim, és ott dolgoznak azóta is.

Anitában különben is csak az irígység dolgozhatott.

A nevét Anita Ekbergről kapta, mert az édesanyja még felnőttként is neheztelt a szüleire, amiért őt ezzel szemben Tóth Katalinnak hívták. Szép nő volt, villódzó fekete, az első zsúrban telt, éles nyelvű, kreol anyukának ismerhettük meg, aztán évről évre fogyott, míg már Anita sötétkék kordnadrágja is lötyögött rajta. Akkor már nem mertem ránézni, pedig Anita kétszer is felhívta rá a figyelmem, előre nevetve azon, ahogy majd én fogok nevetni, Tóth Katalin bal farzsebe helyén ugyanis egy hatalmas, vastag és piros száj kiöltött nyelvéből géphímzett folt ékeskedett, én pedig úgy tettem, mint aki nem hall és nem vesz észre semmit, legszívesebben a szellőzőcsövön át hussantam volna ki a lakásból. Úgyhogy gyorsan leültem az ebédlőjükben, és azt mondtam…