Prozopagnózia a betegség, még latin neve is van, és kétségkívül létező dolog. A leírás alapján azon szerencsések közé tartozom, akik valószínű mégsem szenvednek ettől a kórságtól, de az igazság az, hogy a “rossz arcmemória” kifejezés nagyon enyhe arra, ami ez én életemet megkeseríti.
Sokszor, rendszeresen és hosszan kell találkoznom emberekkel ahhoz, hogy később felismerjem őket.
Érdekes, mert épületeket viszont egészen pici részletükről akkor is hibátlanul felismerek, ha csak egyszer láttam azokat, vagy egyszer jártam bennük. Akkor is pillanatok alatt be tudok azonosítani szinte bármilyen házat, ha egy 100 évvel ezelőtti képet mutatnak róla, maikor a környezete is teljességgel másképp nézett ki.
Az emberekkel nem vagyok ennyire szerencsés.
Mai történet:
Tegnapelőtt megismertem egy fickót, aki ragaszkodott hozzá, hogy már ismerjük egymást régebbről, mert egyszer dolgoztunk együtt egy napot. Mindegy, én akkor láttam először, ezt hazugságvizsgálattal is tudtam volna bizonyítani. Kedves volt, ő is és a barátnője is, pár percig beszélgettünk is.
Ma ott állt az ötös buszon, gondoltam odamegyek, lássa milyen jófej vagyok, most emlékszem rá, ráköszönök.
Hát, eléggé meglepődtem a válaszán.
Két lehetőség van:
1, Valóban nem ő volt, ahogy állította.
2, Ő volt, de most nem akart megismerni.
Attól félek az egyes az igaz. Elég kínos volt utána együtt utazni a buszon…
Jó pár éve egy hipermarketbe sétáltam éppen a kasszasor mögött, amikor láttam, hogy kedvenc felettünk lakó szomszédfiú jön velem szembe egy nővel. Valahogy az a tény, hogy a nő, akibe belekarol nem is hasonlít a feleségére, egyáltalán nem zavart, már messziről integettem, mosolyogtam, örültem, hogy látom őket.
Amikor már odaértem eléjük, akkor gyanús lett a férfi zavart arca, a nő döbbent és ellenséges tekintete, így úgy csináltam, mintha egyszerűen őrült lennék, és azzal a lendülettel mentem is tovább.
Még hallottam a feleséget, ahogy kérdőre vonja a férjét, hogy mégis ki volt ez, és a szerencsétlen férje próbálja elhitetni vele, hogy nem tudja.
Utólag is elnézést, ha olvassa.
Pár éve rendszeresen találkoztam az utcán egy nagyon kedves nővel, aki a mindig a nevemen szólított, úgy köszönt. Szia Eszter!
Mivel mindig ugyanakkor és ugyanott futottunk össze, már én is messziről üdvözölhettem őt. Azóta elköltöztünk, és neki fogalma sincs, hogy soha nem tudtam hogy kicsoda, és honnan kéne ismernem. Viszont az alatt a pár év alatt sikerült annyira megjegyeznem az arcát, hogy pár hónapja, amikor láttam egy teljesen másik helyen, tudtam mondani neki, hogy mostanában ritkán találkozunk, mert elköltöztem.
Remélem nem olvassa ezt a posztot.
Amikor megismertem a férjem és nagyon szerelmes voltam belé, egyszer bandukoltam haza, és jött az úttesten egy kisteherautó, amiben a férjem ült, más, idegen férfiakkal.
Na, nekik is messziről integettem mosolyogtam, majd amikor odaértek, leesett, hogy mégis mi a francot keresne az én szerelmem egy kisteherautóban? És miért dudálgatna, és próbálna felszedni az utcán?!
De akkor már nem volt visszaút, továbbra is mosolyogva kellett továbbmennem, sőt, még integettem is utánuk, csak nehogy megálljanak.
Többen mesélik, hogy hasonló az életük, mindenkinek széles mosollyal köszönnek vissza mindig, mindenhol, de szinte soha, senkiről nem tudják, hogy mégis honnan kéne ismerniük.
Remélem soha nem az én emlékezetem alapján kell majd valami bűnügyet felderíteni, mert akkor sajnos esély sincs az igazság kiderítésére.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: