A képen nem a fiam van, de az anya az én vagyok lélekben

Nem merem megkérdezni anyámat, hogy én milyen voltam tizenhárom évesen, de azért nagyából emlékszem. Körübelül az agyukra mentem. 

Most hirtelen az jutott eszembe, hogy Olaszországból kaptam három – mai szemmel nagyon klassz – farmert. Az egyik piros volt, a másik sárga, a harmadik zöld. Nos, én épp azt a korszakomat éltem, amikor egy farmer sötétkék vagy fekete lehetett. Feketét szerettem volna a legjobban, de azt nem lehetett kapni. 
Volt viszont a háztartási boltban fekete textilfesték, amivel a gyártó szerint ruhát lehetett festeni. Fel is sorolta a festhető fajták között a farmert.

Boldogan álltam neki a feladatnak, mindent pontosan az utasításoknak megfelelően végeztem. Kicsit olyan zöldes fekete lett a végeredmény, de igazán boldog voltam, lett egy fekete farmerem, olyan mint az akkori lelkivilágom.

Fel is vettem másnap, mondanom se kell, az összes festék a combomra ragadt a nadrágból, és kb. egy hét volt, mire bőrradírral sikerült levakarni magamról.
Nem úgy a farmerból, onnan bezzeg mindenhova könnyűszerrel jutott: a mosóvízbe, a székre, ha esett az eső, a szárítókötélre, mindenhova.

Mondanom se kell kuka lett a vége, pedig egy “eredeti lengyel piacon vásárolt” farmer volt.
Egyszer apám megelégelte, hogy csak ilyen ruhákban lát, és nem elég, hogy fel kellett vennem a piros farmert, de még arra is kötelezett, hogy velük sétáljak a tavaszi napsütésben. 

Mondanom se kell, hatalmas duzzogás lett a vége, vérig voltam sértődve több dolog miatt is.
Először is ki kell menni az utcára. SÉTÁLNI.
Másodszor anyámékkal. ÚRISTEN!
Harmadszor: PIROS FARMERBEN.

Igyekeztem is mindhárom ellenem irányuló merényletet megtorolni. 
Undok voltam, nem álltam szóba velük, csak utánuk voltam hajlandó menni két méterrel, és folyamatosan morogtam. Ha jól emlékszem, a Gellért-hegyre mentünk fel, ahonnan nyilván rettenetes unalmasnak találtam a panorámát, hiszen ott lakunk, ahova nézünk, kit érdekel?!

És ez nyilván csak az egyik nap volt a több ezerből, ami kamaszkoromat jellemezte.

Dávidnál most kezdődik. 

Egyik percben nem akar jönni velünk sehova, másik pillanatban vérig sértődik, hogy miért megyünk nélküle.
Felszólít, hogy ne menjek el arra a programra, ahol nekem dolgoznom kell hétvégén, neki meg jól éreznie magát a barátival. Ha már mindenképp ott kell lennünk – de legközelebb el ne merjük vállalni ezt a munkát-, akkor oda ne menjünk hozzá, és hagyjuk őt békén.

Nem, nem akar moziba jönni, azt  a hülyeséget egyáltalán nem szeretné látni. De holnapután nézzem már meg vele, ha tényleg olyan jó volt!
A nagyi már kezd unalmas lenni, ha én mondom, hogy menjen ki hétvégén, de egy órát duzzog, ha a nagymama a lányomat kéri előbb a telefonhoz, majd másnap felhívja, és megkérdezi, hogy kimehet-e hétvégén, és főz-e neki húslevest és krumplis tésztát.

Teljesen komolyan meglepődik, hogy bizonyos dolgokkal én is tisztában vagyok, sőt, igazából kételkedik benne, hogy valóban hallottam-e már bizonyos dolgokról. 
Pár hete felhívott egy újságíró, a borzalmas tinikről írt cikket, és engem ajánlottak neki, mert állítólag vicces posztjaim vannak a kamaszodó fiammal kapcsolatban a fészbukon.

Na, ennek vége, elérkezett az, amikor tilos róla mondjuk képet feltenni, csakis az ő által kiválogatott legjobbak kerülhetnek fel. Ezt mondjuk teljesen megértem, és tiszteletben is tartom.
Az újságíróval végül jól elsztorizgattunk egymással, és egyetértettünk abban, hogy egyedül a kütyümegvonás hatásos  a srácoknál. Ha azt mondom, hogy mától száz évig nem gépezhet, az használ. Persze a suliban van gép, de itthon olyan szörnyűségeket kell csinálni, mint olvasni, társasoszni, beszélgetni. Pár óráig nem is megy, újra bele kell tanulni, de előbb hallom ám a halk morgást, szitkozódást, amit vagy képes vagyok visszaszólás nélkül elviselni, vagy nem.

Viszont elárultam a titkot anyatársamnak a telefonnal kapcsolatban. Ő ugyanis arra panaszkodott, hogy hiába vonja meg a gépezés lehetőségét, reggel mégis a gyerek kezébe kell nyomnia az okos telefont, mert telefon nélkül nem mehet el otthonról a gyerek. 

(Milyen jó volt nekünk, anyáink nem tudtak ellenőrizni gyerekkorunkban, hahaha)

Dávid sem mehet el otthonról telefon nélkül, de okos telefon helyett ilyenkor, vagyis iskolaidőben szinte mindig “buta” telefont visz magával. Elérni eltudom, de a Minecraft nem működik rajta. 

Lehet ám jól viselkedni, ebadta!