A vonaton evésről

Az utóbbi időben többször is vonatoztam hosszú órákon keresztül. Nagyon régen ültem vonaton utoljára, annak ellenére, hogy én határozottan szeretem magát a vonatozást. Az egy program. Persze ha minden nap órákat kéne zötykölődnöm, biztosan másképp gondolnám, de így, hogy havonta egyszer megteszek egy hosszabb távot, egészen kellemes.
Sajnos annyira drága lett a vasúton utazás, hogy akkor is épp csak megéri, ha az ember egyedül van, de ha már akad akár egy utastársa is, akkor mindenképp olcsóbb az autó, arról nem is beszélve, hogy háztól-házig visz, tiszta, bármikor elindul, és működik a légkondi.

Ha már vonat, akkor jobban szeretem a közös kocsikat a kis fülkéktől. Egyszerűen szeretem nézni az utastársaimat. Egyedűl ülni egy fülkében, ahol 18 fokra hűt az akkor éppen működő légkondi, kint pedig szakad az eső, és 17 van, nem éppen jó szórakozás. 
Közös kocsiban viszont mindig történik valami. A szembe ülők tíz magazinnal érkeznek, a mögöttem ülő lány nyaralót vett a Balatonon, és hosszan meséli a konyabútor sztorit telefonon.
Valaki találoskérdésezik a gyerekeivel, egy fickó pedig mindig felriad, amikor elaszik, és felhorkant. 
230 kilométer alatt háromszor is jön a kalauz. Én bámulok ki az ablakon, néha zenét hallgatok a fülesemen keresztül, és az út nagy részében olvasok. Vagy legalábbis úgy teszek mintha olvasnék.
Kivéve, amikor azt szimatolom, hogy mit esznek mások, mert akkor még az álcára sem adok.

Egyáltalán nem haragszom azokra, akik előveszik a fasírtot és a kovászos uborkát. Sőt!
Esküszöm, hogy imádom. Valahogy mindig visszavisz az időben. Nagyanyám, akivel sokat vonatoztunk gyerekkoromban, imádott az útra csomagolni. Citromleves üvegbe limonádé, vastagra szelt kenyér, sült csirkecomb. Haha, most elő se mernék venni egy ilyen klassz menüt. Pedig múltkor épp azt néztem, hogy a gyönyörűen manikűrözött kezű, kosztümös hölgy, egy fagyisdobozból liba tepertőt eszik friss kenyérrel, de a férje elégedetlen, mert nincs só. Elég nagy hiba, valóban! 
Ha már só nincs, legalább hagyma lehetne, mondja a feleségének, aki szerint hagymát enni a vonaton bumfordiság. Micsoda szó, ezer éve nem hallottam.

Oké, a hagyma szerintem is erős lenne azért.

Igaz, nem sokkal szagosabb, mint a hamburgermenük, amivel viszont rendszeresen felszaladnak még a vonatra, főleg a diákok.
Azt is kifigyeltem, hogy amit eddig igazi hungarikumnak gondoltam, azt bizony osztrák családok is boldogan teszik a vonaton. És ez a rántott hús evés.
Ugyanúgy zsemlében, alufóliával. Talán az ölbe terített textilszalvéta volt az egyetlen különbség.
Morcosabb napjaimon persze engem sem dob fel, ha árad a fokhagymaszag a zakatolás mellett, de nem hiszem, hogy ez lenne a világ legnagyobb problémája. El is határoztam, hogy ha legközelebb vonatra szállok, igenis csomagolok magamnak valami uzsonnát.

Lehet, hogy tepertő lesz. Sóval persze, hagyma nélkül. Mégsem lehetek bumfordi!