Fenti kérdés kb. két hete hangzott el a lányomtól. Szeptemberben lesz négy éves, és most jött el a pillanat, hogy megértette, egyszer meghalunk. Legalábbis mi, a szülei biztosan, és nagymama és nagypapa is, mert ők öregek. Ezt ő mondta. Az öregek pedig mindjárt meghalnak.
Próbáltam beszélgetni vele, elmesélni, hogy aki meghal, az sajnos végleg itthagy bennünket, nem jön már vissza. Ez még csak pillanatnyi, és lehet, hogy tettett szomorúságot okoz neki, azt hiszem a teljes folyamatot még nem érti, de már határozottan foglalkozik vele.
Dávidnak négy éves korában lett teljesen világos, hogy egyszer meghalunk, és ő is meg fog halni. Emlékszem, délután feküdtünk az ágyban, és a halálról beszélgettünk, ő pedig némán sírt. Önmagát siratta. Aztán hozzámbújt, és zokogott. Sírtam én is csendben.
Mindenki átesik ezen, az élet velejárója, hogy felfogjuk, nem lesznek velünk örökké a szeretteink, és bizony mi is meghalunk majd.
Mégis annyira, de annyira sután-bután állunk a dologhoz.
A férjem édesapja kiskorában meghalt. Az édesanyja azt mondta neki, hogy az apukája elment, és nem jön többet haza. Így a férjem évekig haragudott az apjára, mire megértette, hogy nem otthagyta őt, hanem mehgalt.
Kicsit szórakoztatóbb része a halállal való ismerkedésnek az öröklés kérdése.
Mert arra agy négyéves is ráeszmél, hogyha meghal valaki, akkor bizony utána maradnak dolgok. Apró, de értékes tárgyak is, mint mondjuk egy menő elemlámpa, vagy bicska, de ott marad a nagymama csodálatos háza is, ahol mindig krumplistészta készül, és ahol őt annyira szeretik.
Mi lesz ezekkel a dolgokkal? Kié lesz mindez?
A fiam nem sokat vacakolt a kérdéssel, meg is kérdezte a nagyit, hogy kié lesz a ház, ha meghal? Kicsit csalódott volt, amikor a nagyi nevetve azt válaszolta, hogy mindenkinek a gyereke örököl, vagyis én, és neki várnia kell a sorára. De legalább az elemlámpát megkaphatom majd, mama?
Azóta eltelt pár év, és a fiam egyáltalán nem vágyik már az elemlámpára. Felnőttebb lett, tudja mivel járna, ha meghalna a mamája, vagy a papája. És fél a dologtól. Most épp nincs abban a korszakban, hogy napirenden lenne nála a halálról való gondolkodás, de néha egy-egy olvasmányélmény kapcsán előkerűl, vagy amikor a huga is kezd foglalkozni a dologgal.
Nálatok mikor került szóba ez, és mit mondtatok a gyerekeknek?
Ez a téma nekem még felnőttként (maholnap leszek 30) is nagyon nehezen emészthető. Néha napján „át kell, beszéljem magammal”, hogy egyszer mindenki (én is – de ettől kevésbé félek), a szeretteim is meghalnak. Tegnap láttam a Madárdal című filmet, ami egy háborús/szerelmi dráma, így – témájából adódóan – többen is elveszítik benne a szeretteiket. Én is elveszítettem már sajnos szeretett Dédnagymamámat, Nagypapámat és Nagymamát is, sajnos két barátot is elég fiatalon. Ilyenkor meg még eszembe jut, hogy egyszer elveszíthetem a testvérem, az apukám, az anyukám, a szerelmem, a barátaim…… Hát, ettől aztán nagyon szomorú tudok lenni.
Pedig ez az élet rendje, ezt mondom magamnak is mindig, meg azt hiszem, sokat segít, ha arra gondolunk, hogy utána mind együtt leszünk a szeretteinkkel egyszer, még, ha nem is tudjuk, hogy így van-e. Ezzel szoktam vigasztalni magam. Egy zseblámpa a nagymamától pedig igazi kincs tud lenni, én legalábbis nagy becsben tartom az ilyen „ereklyéimet”. Ja, és nagyon szeretek bizonyos ételeket úgy elkészíteni, ahogy a Nagyim vagy a Dédim csinálták.