Nagyon durva napunk volt szombaton, Záli megismerkedett a valódi irigységgel, és kicsit sem tudta kezelni az érzést. Érdekes volt látni, ahogy maga alá gyűri, és nem is próbál uralkodni magán, annyira átveszi felette az uralmat. Nem láttam még hasonlót, de a fiam azt mondta, hogy tudja mit érez, ő is ezt élte át, amikor tudatosult benne, hogy a húga valóban a család része lett, és ez már így is marad, csak tartotta magát, és nem állt neki sírni, ordítani és toporzékolni.
Nem tudom mi hozta ezt elő a lányomból, de azon felül, hogy érdekes volt látni, megbizonyosodhattam róla, hogy az irigység tényleg az egyik legerősebb érzés, ami ha nem jár gonoszsággal, akkor bizony előmozdíthatja a világot. A férjem szerint a lustaság hajtja az embereket, nagyon sokat hajlandóak költeni valamire, ha azzal időt, vagy munkát spórolhatunk meg, és soha nem szabad lebecsülni a lustaság faktort.
De ilyen az irigység is.
A városismereti sétán, amit tartok, rendszeresen elmesélek egy történetet a két szalámigyárosról, akiket igencsak megmozgatott az egymás iránt érzett irigység. Nem beszéltek egymással, csak a segédeinken keresztü üzengettek, kivéve hetente egyszer, amikor a sarkon karteleztek az árral kapcsolatban. Mégis, amikor az egyik vett egy autót, és modernizálta a szállítást, a másik is vett egyet és ő is haladt előre a korral. Rossz ez az irigység? Szerintem semmiképp.
Fontos, hogy gyerekkorunkban megtanuljuk kezelni a dolgot. Ha akkor segítenek nekünk ebben, akkor később előrevisz majd a versenyben, és nem is igazi irigységként éljük meg, hanem a verseny részének tekintjük.
Ebben kéne nekünk szülőknek is segíteni a gyerekeinket. Hiába mondom a gyereknek, hogy ne irigykedjen, mert az csúnya dolog, attól még az érzés ott van. Persze mire felnő, megtanulja, hogy nem indíthat bosszúhadjáratot, ha valaki jobb nála valamiben, és ő szeretné utolérni. (Legalábbis sokunk megtanulja ezt.) De jobb esetben felnőtt korára más sikere inspirálni fogja a gyereket, és nem megkeseredetté tenni. Én az ebben való segítséget érzem az egyik legnagyobb szülői feladatomnak.
A lányommal például nem tudtam most mit kezdeni, nem tudtam segíteni rajta, de remélem ez is a tanulás része. Hogy mi is történt? Banális, tipikus testvéri irigységroham.
Dáviddal moziba készültem, ahova Zálit nem vittük magunkkal, ők otthon maradtak a férjemmel addig, majd a nagyszülőkkel találkoztunk este közösen. Miközben öltöztünk, Záli zokogva ordította, hogy ne hagyj itthon anyucikám, kérlek! Képzelem mit gondoltak a szomszédok, mit művelek a gyerekkel. Amikor megértettem vele, hogy először is az apjával marad, másodszor soha nem hagytuk még magára, most sem kell ettől tartania, akkor kitőrt belőle az, ami szerintem addig is nyomasztotta, és ezt kiabálta: de nem akarom, hogy Dávid ajándékot kapjon! Ne kapjon Dávid ajándékot!
Esküszöm, megsajnáltam szegénykét, de tartottam magam, és nem ölelgettem, puszilgattam meg, nem dicsértem meg,. amiért ilyen irigy volt. Ennyivel Dávidnak is tartozom, neki is jár néha különprogram.
Aztán persze miután kitettük a lábunkat a lakásból, gyorsan megnyugodott, és pár óra múlva boldogan futott már a tesója elé, nyoma sem volt a korábbi hisztinek.
Ti hogy kezelitek a gyereketek irigységét? Tudtok neki segíteni, hogy feldolgozza ezt az érzést?
És emlékeztek a saját gyerekkori érzéseitekre?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: