Szeptember elsejétől elstartolt a menzareform, ami talán az óvodásokat érinti a legjobban. Ők ugyanis nem visznek uzsonnát magukkal, és négynél előbb szinte soha nem mennek haza az oviból.
Nekik a napi elfogyasztható só mennyiségét 2 grammban maximalizálta a törvény, ami elég nehezen tartható be, ha kiszámoljuk, hogy már a reggeli felvágott és zsömle majdnem felveszi ezt a mennyiséget. Az eddig a közétkeztetésben felhasznált sómennyiség a többszöröse az ajánlott értéknek, ami bizonyítottan magas vérnyomást okoz, ami hazánkban 2,5 millió felnőttet érint, és sajnos gyermekkorban is egyre gyakoribb. Csakhogy a családok otthon is szinte azonos mennyiségben sóznak, így hatalmas váltás lesz a sokról a szinte semmire visszaesni. Egyébként jó hír, hogy a kevesebb só valóban megszokható, sőt, meg is szerethető pár nap alatt, de csak abban az esetben ha maga az alapanyag jó ízű, érdemes érezni az ízét, és persze szeretnénk is érezni. Ez egy felnőtt esetébe könnyebben megérthető dolog, mint egy oviséban, de majd meglátjuk. A javaslat szerint a sok sót például zöld fűszerekkel lehet pótolni, és ez igaz is, de megint csak erősen kétlem, hogy a gyerekek többsége a petrezselymen kívül és a pizzán néha felbukkanó bazsalikomon kívül találkozott más zöld fűszerekkel. Maga a menzás szakács se tudott a tévében a rozmaringon és a kakukkfüvön kívül mást említeni.
Attól azért egészen biztosan jobb lesz a helyzet, mint amit az óvónő barátnőm mesélt, hogy hetente háromszor eddig szinte ugyanazt a rántott húspépet kapták a gyerekek, csak más volt a neve: egyik nap pipi ropogós, a másik naparany tallér, a harmadik nap bundázott jérce. Utóbbi név tényleg felháborító, de ezt a jérce dolgot már úgy is lejáratták az éttermek is.
Azon az elképzelésen enyhítettek a törvényhozók, hogy egyáltalán ne lehessen sózni majd a menzákon, csak az asztalokon nem lehet kint a sótartó, kérni viszont lehet, de kint kell lennie a falon, egy táblának, miszerint “A túlzott só- és cukorfogyasztás szív- és érrendszeri betegségekhez, elhízáshoz és cukorbetegséghez vezethet!” Ezt az óvodákban rajzos formában kell megjeleníteni.
A rendeletet egyébként azzal indokolták, hogy egyre több az elhízott, kövér kisgyerek, és egyre egészségtelenebbül esznek a gyerekek.
Természetesen én is egyetértek azzal, hogy jó lenne, ha minél több zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanának, de azért azt is szeretném, ha az általam kifizetett menüt a gyerek meg is enné, és nem délután fél ötkor kéne az egész napi energiaszükségletét pótolni.
Arról nem is beszélve, hogy míg a gyerekek egy része valóban elhízott, egy másik – és sajnos egyre nagyobb – fele csak az oviban vagy iskolában jut főtt ételhez, vagy egyáltalán ételhez. Pont ezért jó lenne, ha olyat kapna, ami ízlik is neki, bár sajnos az is igaz, hogy aki éhezik, az mindent megeszik, mégse tartom jónak a nagyon drasztikus, és gyors változtatást, mert minden tányér ételélt kár, ami a moslékban végzi.
Jobb lett volna, ha a szükséges változtatásokat pár év alatt vezetik be, minden évben valami mást, így a szülők is képesek lennének követni és otthon is kipróbálni a dolgot.
Én például nagyon örülök, hogy lesz majd csicseriborsó krém a kenyéren, és mindkét gyerekem imádja, de tudom, hogy sokan nem ettek még ilyet és elsőre nem biztos, hogy szeretik.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma előírja a napi 2-4 adagnyi zöldség és gyümölcs felhasználását a menüben, amit csak örömujjongások közepette tudok olvasni. Így talán már nem a szülőknek kell majd a napi gyümölcsöt az ovikba szállítani önkéntes alapon. Igaz sajnos, hogy mivel semmi nincs ingyen, sok helyen drágább is lett a menza.
Szeptembertől a bölcsődékben 23 százaléknál magasabb zsírtartalmú húskészítményt nem ehetnek a legkisebbek. Ebbe a májkrém nem fér bele, de a marhapárizsi a 20% körüli zsírtartalmával még igen. Kitiltották viszont az összes konyháról a kókusz- és pálmazsírt, de csodálkoznék, ha bármelyik menzán ezt a drága növényi zsírt, használták volna. Ezzel minden estre teljesen egyetértek, a pálmazsír miatt csökken például drasztikusan az orangután élőhelye.
Az általános iskolásoknak kötelező a napi 3 deciliter, a középiskolásoknak pedig 5 deciliter tej vagy ennek megfelelő tejtermékből származó kálciummennyiség tartalmazó tejtermék.
Én ezen a részen borultam ki igazán, mert az, hogy a magyarok minimum 30%-a laktózérzékeny, az sajnos egyáltalán nem csak úri huncutság, valamiféle hóbort, hanem tény. Három deci tej az elképesztően sok, arról nem is beszélve, hogy ha a gyerekek súlyára is vigyázni akarnak, akkor bizony tényleg teljesen felesleges kalóriabevitel. Remélem ez a tej a reggeli mellé, vagy uzsonnára kerül az asztalra, és nem ebédre.
Egy nem túl lelkes kisiskolás 😀
Aki figyelemmel kísérte Jamie Oliver menzareform próbálkozásait, az tudja, hogy leginkább a szülők miatt bukott el az egész. Azért, mert a szülők nem voltak partnerek, titokban hamburgert csempésztek be a srácoknak, csak ne kelljen zöldséget enniük, és azért is, mert otthon folyamatosan fúrták a projektet.
Jó lenne otthon is beszélgetni ezekről a gyerekekkel, megpróbálni pár új zöldségételt, vagy más köretet. Egyébként meg a menza mindig csak menza marad, a lényeg, hogy együnk valamit estig.
Az én gyerekkoromban például ilyen volt. (Idézet egy régebbi posztból)
“Muszáj megemlíteni a pörkölteket. Mócsing tésztával. Ennek a megoldására rájöttem azóta: valószínűleg volt abban soványabb, puhább húsdarab is, de azt megették a tanárok, és hazavitték a konyhásnénik. Mivel évente egy nap konyhai ügyeletet kellett adnunk felső tagozatban, láttam az öt (!) literes befőttes üvegeket, amiben a pörkölt lényege elhagyta a konyhát, és nem mi vittük haza.
Nem tudom manapság is vannak-e olyan önkéntes kápó tanárnénik, akik azt gondolják életcéljuknak, hogy mindent megetetnek a gyerekkel, ami a tányérján van. Nálunk több ilyen is volt, de hamar rájöttünk a megoldásra: mócsing a zsebbe. Ha zseb nincs, akkor a zokniba… Persze otthon csodálkoztak, hogy mitől paprikás zsíros a zoknim, és ha nem mondom el, akkor azóta is ezen törnék a fejüket!
Talán a leggyengébb pontja a Vállaltnak a főzelék műfaj volt: szanaszét főzött, bűzős-nyúlós fűszertelen kelkáposzta, leves hígságú, fokhagyma mentes spenót, szintén híg, rettenetesen édes sóska. Brrrrrrrrr! Vagy a piros, édes leves: paradicsom.
Volt még az általunk fülzsíros tésztának nevezett, szerintük olasz tészta. Akkoriban 2 kilós zacskóban lehetett „spagettivéget” venni, ami valami olcsó tésztaféle volt, a csomagon egy perselymalaccal. Még a tévé is reklámozta, és annyira rossz minőségű volt, hogy meg kellett pirítani főzés előtt, különben szétmállott a vízben. Ezt hitték olasz ételnek paradicsom pürével, cukorral, sajttal, zsírral, ami mindig ráfagyott a tányér szélére, és a hidegebb tésztadarabokra. De legalább oregánót tettek bele!
És volt még egy szörnyűség: margarint kevertek el összeturmixolt sonkával (persze sok margarin, kevés sonka) és ezt kenték vastagon a kenyérre. Meg nem tudtuk enni, viszont remekül feltapadt a plafonra, ha kellően ügyesen dobtuk (bocsánatot kérek!).”
Vannak már tapasztalataitok?
Jöhetnek kommentbe, vagy a facebookra!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: