Lányom:
1, Anyu, látod mennyi migráns van ott?
2, Alaposan összedolgozzuk a lisztet a vajjal.
3, Iskolába készülök, mert már nagyon magas és okos vagyok.
4, Egy kis körömlakkozás nagyon jól állna nekem.
5, Látod milyen nagy a fejem? Már iskolában a helyem. De nem viccelek ám! (Itt arra gondol, hogy ő már sokkal magasabb, mint a babák a bölcsiben.)
Ezt az öt mondatot három perc alatt előadni a buszon, szerintem elképesztő teljesítmény. Azért van amikor, megpróbálok komoly maradni.
Nemrég arról beszélgettünk a barátnőmmel, hogy mennyire mások a kisfiúk és a kislányok. Mást játszanak, másképp viselkednek, akkor is, ha nem erőltetjük a “kisfiú autózzon, kislány babázzon” témát.
Dávid például soha, semmilyen plüssjátékkal nem volt hajlandó játszani, egy kutyát kivéve, akivel szintén soha nem játszott, de esténként vele aludt. Egyébként a lányom is pont azzal a kutyával szeret elaludni, de ő már mindenféle szerepjátékba bevonja Kikötőt, aki azért kapta ezt a nevet a fiamtól tíz éve, mert egy kikötőben született árva kutya volt, mielőtt hozzánk került, legalábbis ezt mesélte Dávidnak.
Dávid vonatozott, sőt vonat volt maga is, aki állomásokon állt meg, fordítókorongra hajtott, és igyekezett hasznos lenni. Igen, Thomas… Imádta később a kisautókat, és a Legot. Ő is sokat beszélt, de ő azért igényelte, hogy odafigyeljünk rá. Na, Záli más. Ha látja, hogy nem tudunk figyelni, mert éppen egymással beszélünk, dolgozunk, vagy alszunk (legalábbis úgy csinálunk, mintha aludnánk, hátha tényleg sikerül) akkor is nyomja a szöveget. Hosszú monológokba kezd saját maga szórakoztatására, és persze örül neki, ha mi is élvezzük a szöveget.
Ő is imádja a Legot, szeret takarítani, segíteni a főzésben, a mosásban, a pakolásban, mindenben. De ő szerintem autószerelő, vagy informatikus is szívesen lenne, sokkal kevésbé veszi komolyan a fús-lányos társadalmi normákat szerencsére. Egy valamiből nem enged, fiús ruhát soha nem lenne hajlandó felvenni. Hogy honnan tudja ennyi idősen határozottan megkülönböztetni a kisfiú és a kislány darabokat a színét leszámítva, el nem tudom képzelni. Egyik esős, hideg napon, eég sokat kellett harcolnom vele, mire hajlandó volt egy mackónadrágot felvenni, ami valóban egy kisfiúé volt előtte, de megörököltük. Királylánynak születni kell.
Beszél, ahogy kinyitja a szemét. Komoly Blaha Lujza verseny esélyes, képes sóhajtozással rávenni az apját arra, hogy kiszolgálja minden pillanatban, de számomra az a legdöbbenetesebb, hogy a bátyját mennyire irányítja. Egy kis műsírás – persze az első pillanattól hatalmas könnycseppekkel – és Dávid máris adja a kezébe a tabletet, szalad vele a játszótérre, vagy áll neki Boribont olvasni.
Mind átlátunk rajta, a fiúk mégis meg lettek véve kilóra, és önként hajtják a fejüket igába.
Imádom hallgatni az önmagának előadott meséket, ebből lehet a legjobban megtudni milyenek is vagyunk mi, a szülei. Milyen szavakat, mondatokat használunk gyakran, és hogyan lát minket viszont.
A legjobb játékunk, amit még a nagy 11 éves fiam is imád, az a szerepcsere. Most én leszek a kisgyerek, és ti a szülők. Fél óra alatt azonnal kiderül, ha túl türelmetlen vagyok, vagy mint legutóbb, túl sok káromkodás hagyja el a számat mostanában.
…sszameg, megégett a pirítós!
Persze majdnem beesek az asztal alá, amikor a lányom mondja, de azért nagyon el is szégyellem magam miatta. Tényleg ennyire csúnyán beszélek a gyerekek előtt? Egészen biztosan, hiszen ők a legjobb tükreink.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: