Nem szokásom nagyon távoli éttermekről, múzeumokról, vagy úticélkoról írni, de ha egyszer szerelmes lettem, és nem csak én, hanem az egész családom. Annyira, hogy a közeljövőben csak ezért az egy múzeumért (nevezzük inkább kiállításnak) vissza kell mennem Münchenbe, mert nem volt időnk mindent végigbogarászni.
Azt gondoltuk, hogy Dávidnak nyújt majd igazi szórakozást, de tévedtünk. A 2,5 éves Zálitól kezdve mindenki nagyon élvezte.
Sajnos csak ebéd után érkeztünk, így pillanatok alatt elrepült az idő zárásig, és úgy éreztük, még napokat kéne maradnunk, hogy mindent kellő alapossággal átbogarásszunk, megfigyeljünk, és ami a legfontosabb: kipróbáljunk.
A Deutsches Museum a világ legnagyobb technikai múzeuma, de ezzel nem mondok eleget. Valóban akkora, hogy azt tanácsolom, minimum egy egész napot szánjatok rá, ha arra jártok, de ha tehetitek, menjetek két nap egymás után, ugyanis a rengeteg információ befogadása nem csak fizikailag megterhelő, de szellemileg is az.
A gyűjtemény 28 ezer darabból áll, amit mintegy 1,5 millió látogató tekint meg évente.
A bányászat fejlődésétől kezdve, a csillagászaton át, a legelső német tengeralattjáróig minden technikai fejlődés nyomon követhető az épületben. A múzeum egyik legérdekesebb és leghíresebb darabja a földalatti bánya, melyet teljesen valósághűen építettek meg, így a látogatók egy igazi bányában érezhetik magukat, írja az ajánló, de azt hiszem ezzel nem mond igazán semmit.
A több kilométer hosszú bánya, amit a múzeum alá építettek egészen elképesztő és lenyűgöző. Korban előre haladva sétálunk, eleinte komoly szénszagban, és a saját bőrünkön tapasztalva meg, hogy mennyire szörnyű lehetett a 200 évvel ezelőtti bányászok élete, amikor éppen csak akkora lukakban kaparták a szenet, amekkorába befértek, és az égvilágon semmilyen munkabiztonság nem létezett még. De később már jönnek a bányalovak, a nagyobb csillerendszerek, aztán a legvégén a legmodernebb hatalmas fúrófejekkel fejeződik be a sötét, nyomasztó út. 
A múzeumot Oskar von Miller alapította, az építésére kiírt pályázatot Gabriel von Seidl nyerte el 1906-ban. Az első világháború történései következtében azonban a megnyitóra csak 1925-ben kerülhetett sor. A második világháború szintén nem kímélte az épületet, 1944-ben a britek bombázása miatt hatalmas károk keletkeztek, a gyűjtemények is károsodtak. A négyéves helyreállítási munkálatok után azonban 1948-ban a múzeum ismét megnyílt.
Egy 1927-es újság így ír róla:
“A múzeum kimondott célja az, hogy a német nép természettudományi ismereteit növelje. A természettudományok viszik a vezérszerepet a mai életben, ezek vívják a legszebb, legemberibb harcot: birkóznak a természet erőivel, hogy az emberiség szolgálatába hajtsák őket. Az ember nem lehet soha tökéletesen boldog a földön, de valamivel jobbá, kényelmesebbé, s így elviselhetőbbé tenni mindig lehet a földi életet.
Ezt az elérhető célt szolgálják, a természettudományok azzal, hogy azokat a tudományos eredményeket, amelyekhez fáradságos munkával eljutottak, odaadják a gyakorlati élet embereinek, a gépszerkesztőknek, hogy ezek felhasználásával tegyék tökéletesebbé gépeiket. Így aztán lassan mégis csak halad, fejlődik a világ.
egy látogató működésbe hozza a röntgen készüléket (szerencsére már nem találkoztunk ezzel)
Az iskolák kétségkívül sokat tesznek újabban a természettudományi ismeretek terjesztésére, de hogy a nyújtott ismereteket gyakorlati tudássá is formálják, azzal nem sokat törődnek. Nagyon sokan vannak, akik tudják, hogy miképp kell villamosságot előállítani egy erre alkalmas szerkezetű géppel, megtanulják a gép alkotórészeit is, de ezek között nagyon kevesen vannak, akik valaha villamosságot állítottak elő ezzel a géppel.
Sokan tisztában vannak azzal, hogyan működik a vasúti kocsik légfékje, de maguk ilyen légfékei sohasem hoztak működésbe. A csillagászati távcső szerkezetét, a Röntgen-fénynek az élő húson át a csontokat lefotografáló tulajdonságát is sokan ismerik, de még ilyen eszközöket sohasem kezeltek. Ezek inkább csak csodálják egy kicsit felületesen, egy kicsit megértően a természettudomány és a gép-építés eredményeit.
De nincs meg a lehetősége számukra annak, hogy az emberiség nagy ügyének a fejlődését előbbre vigyék. Ez a fejlődés pedig annál gyorsabb, annál eredményesebb, minél többen vesznek abban tevékenyen részt.
A tiszteletteljes csodálkozás helyett többet ér, ha minél több ember ismerkedik meg gyakorlatilag is a gépek és a tudományos kisérleti eszközök használásának a módjával. Ezt a nagy igazságot ismerte fel Miller Oszkár, aki a müncheni „Deutsches Museum”-ot berendezte.
Ő és mindazok, akik ebben a nagy munkában a segítségére voltak, jól tudták, hogy a múzeum látogatói közül sokan csak gyerekes játékkedvből fognak hozzányúlni a gépekhez, műszerekhez, de azt is jól tudták, a végeredmény az lesz, hogy jelentékenyen meg fog növekedni a komolyan kísérletező és a természettudományosan képzett emberfejek száma. Mivel pedig a képzett emberfejek alkotják egy nép legnagyobb vagyonát, növekedni fog a nemzeti vagyon is.”
Azóta persze eltelt közel száz év, és a gyűjtemény tovább növekedett a legújabb kori technikai eszközökkel.
És mint a fenti cikkben olvasható, itt nem csak láttunk, hanem tapasztaltunk is. Minden kiállításban számtalan működő és kipróbálható tárgy volt. Irányíthattunk kishajót, kipróbálhattuk a zsilipek működését, megtapasztalhattuk az apály-dagály jelenséget, de vezérelhettünk telefonközpontot, vagy próbálkozhattunk a bináris kóddal.
Mi a hajózást, a gőzgépeket, a turbinákat, az elektromos motorokat jártuk alaposan körbe, majd átszaladtunk a textilipar kiállításon, ahol elképesztő szövőszékeket és szővőgépeket láttunk tényleg csak kutyafuttában, majd egy kis szakmai nosztalgiázás következett a nyomdaipari részlegen, utána sok időt töltöttünk a telekommunikációt és a számítástechnikát bemutató termekben, végül a férjem nagyapjára emlékezve megnéztük az órásipar fejlődését. Még maradt fél óránk a csillagászatra, de sajnos akkor már zárt a múzeum.
A zárásról még muszáj egy pár szót ejtenem. Először is érdemes tudni, hogy mindenhova bevihető a babakocsi. Ez egy 5-6 óra hosszú kiállításon komoly előny, mert ha a gyerek elfárad, nem a szülőknek kell cipelni, hanem öt perc alatt kipiheni magát a kocsiban, és már szalad is tovább. De ha csak biztonságból vittük magunkkal, akkor több helyen leparkolható, és később összeszedhető a járgány. Egyedül a bányába nem tudtuk levinni, de az meg annyira izgalmas volt az összes gyereknek, hogy egyiknek se lett volna kedve a kocsiban ücsörögni, a piciket pedig megnyerte valamelyik szülő. Külön érdekesség, hogy úgy tűnt, az egész hatalmas múzeumnak szinte nincs is személyzete, de teremőre vagy biztonsági őre biztosan nem. Vagy legalábbis nem ült a sarokban, és nem kiabált a gyerekre, hogy “mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Mert bár nyilván sok olyan nagyon régi tárgy is volt, amit tilos volt kézbe venni, azokat megfelelően plexi mögé rejtették, nem voltak veszélyben a kis kezek elől, de különben is megbíztak ez emberek kulturált neveltetésében, és ahogy néztem a bizalom igencsak kiérdemelt volt.
Amikor viszont már tényleg menni kellett, akkor megláttunk egy bácsit, aki a múzeum egyenruháját viselte, de senkire nem szólt rá, hogy kifelé, csak kedvesen mosolygott. Zálitól megkérdezte, hogy tud-e táncolni a csodálatos hercegnői rózsaszín ruhájában, és persze Záli tudott. És pörögni is. Sokat. Közben hangosan nevettek mindketten. Elképesztő volt. Utána kedvesen megmutatta a legközelebbi liftet, de megemlítette, hogyha még arra nem jártunk, akkor félúton érdemes lesz beugrani az egyik terembe egy percre, mert a fiamnak nagyon fog tetszeni. Az állam leesett, de tényleg. Mindezt zárás után.
Sajnos két szintre egyáltalán nem jutott időnk, és mennünk kellett vissza Salzburgba, így a Deutsches Museum továbbra is vár ránk. Hasonlóan jó, bár ettől kisebb múzeumokban voltunk még Magyarországhoz kicsit közelebb is, Salzburgban (ami félig a mi Csodánk Palotájára emlékeztet) és Bécsben is. Ezek is hatalmas élményt nyújtottak mindnyájunknak. Érdekel? Megírjam?
