Az Akácfa utca Budapesten alighanem a bangladesi éttermek utcája, hiszen alig pár háznyira kettő is található belőle. A Bangla büfé már régóta az egyik kedvence hasonló témában a pestieknek, de a másikat még kevesen ismerik. Ez utóbbiban, a Begum All Modina Büfében jártunk egy eseményen, ugyanis  az ENSZ menekültügyi főbiztossága, az UNHCR plakátkampányában az éttermet üzemeltető család, egész pontosan az anya, Begum is szerepel majd. 

A 20 plakát, amin négy család szerepel,  június 20-ára, a Menekültek Világnapjára készülnek majd el.  Véletlen egybeesés csupán, hogy a menekültek ügye most a magyar kormány jóvoltából hirtelen nagyon fontos és érdekes lett a nyilvánosság számára, pedig ez a világnap a korábbi években is létezett, csak szépen csendben eltelt, senki szinte oda se figyelt rá. Ennél jobb promót nehezen kaphattak volna, még akkor is, ha pont az ellenkezője az üzenet, mint amit a sajtótájékoztatójé. Akárhogy is, a szőnyeg alá söpörni nem lehet, muszáj foglalkozni vele.

Simon Ernő, az UNHCR magyarországi szóvivője elmondta, hogy azoknak, akik azt gondolják, hogy ezzel a kampánnyal az elmúlt napok eseményeire akartak reagálni, elárulja, hogy egy ilyen plakátkampány ott kezdődik, hogy legkésőbb két hónappal előtte le kell kötni, a többi részletről nem is beszélve. Szóval ez csak szerencsés egybeesés az ő szempontjukból, mert a menekültügy kétségtelenül slágertéma lett.

Moshadid és Begum Ali családja hihetetlen, borzasztó éveken van túl, és számomra meglepő, de mégis csodálatos módon először Magyarországon tudnak normális életet élni csaknem húsz évnyi életveszély, visszautasítás, üldözés, hányódás után.

A történetük Bangladesben kezdődött húsz éve, amikor zavargásokban megölték Moshadid édesapját és a családjuk több más tagját is. Életveszélyben voltak ők is, így elmenekültek. Útjuk Indián, Pakisztánon, Iránon és Törökországon keresztül Görögországba vezetett. Itt kilenc évig életek, de hiába folyamodtak hivatalos menekült státuszért, visszautasították őket, úgyhogy mivel megélni se tudtak, Magyarországra jöttek, talán nem túlzok, ha azt mondom gyalog. Az út során, amikor elfogták őket, többször is visszaküldték a szerb és a macedón hatóságok, indulhattak újra ugyanonnan tovább. Egy egész, elkeseredett család gyerekekkel majdnem tízszer indult el, hogy végre célba érjen.
2013 októberében kaptak menekült státuszt Magyarországon.
A már menekültként születő fiúk, akik egyébként öt nyelven beszélnek: bengáli, urdu, angol, görög, és magyar azt mondják Budapesten érzik magukat a legjobban.  

Jó érzést ezt hallani, hogy egy család, amelyik életveszélyben volt, aki nem tehet arról ami vele történik, akik csak dolgozni, és a keresett pénzből biztonságban szeretnének élni, jól érzik magukat itt. Én erre nagyon büszke vagyok!
Persze csodálkozom is, de jó néha kicsit kívülállóként máshonnan nézni a saját életemre. Kicsit hátralépni, és meglátni a jót is, azt amit annyira megszoktunk, hogy már észre sem vesszük.  Ez az öt ember, ez a család nagyon hálás ezért nekünk magyaroknak, budapestieknek. 
9 hónapig éltek a  debreceni menekülttáborban, 2200 menekülttel közösen. Itt még sok atrocitás érte őket, főleg szóbeli rasszista agressziós, de végül Budapesten kezdtek új életet, ahol boldogok, és biztonságban érzik magukat. 

Tavaly decemberben nyitották meg az éttermet, amihez két bangladesi ismerős család adta kölcsön a szükséges pénzt. Az étteremben Begum, az édesanya főz, aki húsz éve a hazájában is szakácsnőként dolgozott.  A gyerekek közül az egyik srác magyarul is tökéletesen beszél, ő 15 éves, a neve Kalam. Őt kérdeztük a hétköznapi életükről. Megkóstolhattuk a csodálatos biryanit, shamuchát, ami egy szamósza-szerűség, a csirke curryt, és még legalább ötféle ételt, ami elképesztően finom volt. Otthon is ugyanezeket az ételeket eszik, a két másik testvérével és az édesapjával együtt mindannyian az étteremben dolgoznak.

A Magyarországra érkező menekültek közül sajnos a menekült státuszt tavaly 42 ezerből mindössze 503 ember kapta meg.  Kívánok nekik boldog életet a hazámban!

(A posztot Laufer Záli írta, köszönöm!)