A “legrosszabb anyuka” fia, egyedül New Yorkban.
Amikor Dávid hét éves lett, elérkezett az idő, hogy nyáron táborba mehessen. Mutattam neki képeket, beszélgettünk olyanokkal, akik már voltak táborozni, és úgy láttam, nagyon vágyik rá, hogy elutazhasson a barátaival, és nélkülem legyen 10 napot. Kérdeztem pár ismerős anyukát, hogy az ő gyerekük megy-e, és az egyik azt mondta, hogy semmiképp, hiszen túl kicsi még ahhoz, hogy megtanulja, hogy nem kell este fogat mosni, vagy lefeküdni időben. Bevallom, én ezen hazáig nevettem, és azóta is ha eszembe jut, mindig jókat mulatok rajta. Mert mi történik, ha a gyerek 10 napig nem mos fogat este? Szerintem semmi. Az év 355 napján úgy is elküldöm a fürdőszobába, hogy megtegye. És mi lesz, ha nem fekszik le “időben”? Szintén semmi, jobban mondva a barátaival fog beszélgetni, vagy fogkrémet nyomni a másik szoba kilincsére.
A férjem, aki elég fura családi szokások között nőtt fel, pl. soha nem járt táborban. Ezt mai napig bánja, és én el se tudom képzelni, hogy miként lehetett így felnőni. Hogy hatalmas dolgok maradtak ki az életéből, amit felnőttként már nem lehet pótolni, az biztos!
Szóval Dávid ment a táborba, ahol ki tudja, hogy mosott-e fogat, és lefeküdt-e időben, de pont azért engedtem el, hogy élményeket gyűjtsön, és ne én felügyeljem folyamatosan. Aztán két éve, amikor 9 éves lett, találtunk egy másik tábort, ami nagyon tetszett neki az ismertető alapján. Igenám, de ez 21 napos, vagyis pont három hetes volt. Ez már nekem is meredeknek tűnt, de a táborvezető elmondta, hogy ez a 21 nap csak a szülők szerint sok, a srácok imádják. Ide is elment, és azóta tudom, hogy augusztusra nem szervezhetek semmit neki, mert ő még jó pár évig a Zemplénben tölti majd ezt a hónapot, az biztos.
Lenore Skenazy new york-i újságíró, akit általában az anyuka, aki magára haragította Amerikát, vagy a legrosszabb anya néven szokás emlegetni, pár éve komolyan felforgatta a New York-i mamik életét, ugyanis 9 éves gyerekének megengedte, hogy egyedül menjen haza metróval a belvárosból. Sokan azzal vádolták, hogy veszélyezteti a gyermekét, de sokan mellé álltak, és ebből ez egészből megszületett a nálunk is sugárzott “Legrosszabb anya” sorozat, ahol olyan családokat látogat meg, ahol nem merik elengedni a gyereket soha sehova. Kedvencem talán az a rész volt, ahol a főiskola előtt álló 190 centi magas srác nem mehetett el a főiskolai felvételire egyedül, hanem az anyukája el akarta kísérni. Végül amikor látta, hogy márpedig ez a gyerek el fog indulni, akkor csomagolt neki egy doboz üdítőt, nehogy megszomjazzon a metrón. A sorozat egy mozgalommá nőtte ki magát Free Range Kids néven.
Ehhez képest pár hete mindenki megosztotta a neten ezt a videót:
Én is megdöbbentem, hogy mennyire befolyásolhatóak a gyerekeink, és mennyire nem ér semmit az, amiről azt hisszük megtanítottuk nekik, vagyis hogy nem megyünk el idegennel soha sehova. Tényleg ijesztő, tényleg rémisztő. Azt hiszem ez minden szülő valódi rémálma.
Csakhogy így nem lehet élni. Ha valóban abban hinnék, hogy a gyereket elrabolják, akkor felvenném a főállású mami státuszt, reggel kocsival vinném az iskolába, ami ötven perc, majd hazajönnék, délután pedig újabb 2 órát szánnék a 11 éves fiam fuvarozására, ami így napi szinten 4 órát venne igénybe. Ehhez képest szeptemberben kellett vennünk egy nagy levegőt, és el kellett engednünk a város másik felén lévő iskolába egyedül, minimum 2 átszállással oda, és kettővel vissza. Azt mondom, soha ilyen jó döntést nem hoztunk!
Ez az önállóság és bizalom az élet minden területén megmutatkozik azóta. Múlt héten egyedül ment le a fiam a piacra, és vett petrezselymet, és nem túl nagy csirkemelleket, ahogy kértem. Szerintem ez egy ötödikes fiútól igenis nagy dolog, és nem azért mert messze van a piac, ugyanis 10 perc séta mindössze, hanem azért, mert megkereste a legszebb petrezselymet (amit ugye felismert), majd sorbaállt a baromfisnál, és kiválasztotta a kisebb melleket. Megnősülhet 😉
(Mindenki nyugodjon le, Dávid nem csodagyerek, nagyon komoly kamasz harcaink vannak, de ez egy másik poszt témája, most csodáljuk őt!)
Persze a filmen kisebb gyerekek vannak, és valóban, soha nem engedtem volna egyedül a játszótérre 4 évesen. De 8 évesen már belementünk abba, hogy az akkori iskolájából egyedül jöjjön haza. Ez két megálló lett volna hatos villamossal, majd onnan tíz perc séta az Andrássy úton, végül be a Szív utcán, de mivel soha nem békávéztunk, így bérlete se volt, ezért délutánonként is gyalog jött haza, mint ahogy reggelente gyalog mentünk együtt. Eleinte féltem, és a kaputelefon előtt vártam, hogy mikor szólal már meg, de később egyszerűen megszoktam, és tudtam, hogy nem lesz baj.
Annak ellenére, hogy a média, és az internet korában minden gyerekrablástól, balesetről, megszökött gyerekről tudunk akik eltűntek a városunkban, vagy az országban, – nem történik több ilyen eset, mint 30 vagy 60 évvel ezelőtt. Az, hogy mégis úgy tűnik, mintha tele lenne a világ gyerekrablókkal, az csupán a facebook és a híradók műve, akik egy-egy esetet évekig nem hagynak elfeledni.
Úgyhogy én azt javaslom, legyünk kicsit bátrak, és ha többet nem is engedünk a gyerekeinknek, mint amit mi kaptunk gyerekkorunkban a szabadságból és az önállóságból, de legalább annyit hagyjunk nekik is. Megérdemlik a bizalmat, és csak így lehetnek egészséges, talpraesett felnőttek!
Nyugalom, Zálika még nem egyedül jár bölcsődébe!
Teljesen igazad van. Amit a szülő megtehet, az az, hogy beszél vele, felhívja a figyelmét, de mindenekelőtt a gyermeke bizalmasa marad. Aztán meg had menjen, az én gyerekeim is ridegen vannak tartva.