A kakukkfű

Hétvégén kicsit kertészkedtünk, picit rendbe tettem a kakukkfű bokrokat is. Van már pár tő, ami megérett a cserére, már túl nagyra nőtt, és ahhoz képest viszonylag kevés rajta a levél.
Egyik kedvenc fűszerem (látjátok, a logomban is kakukkfű van), nem bírom ki, hogy ne ültessem tele vele a rendelkezésre álló összes helyet, pedig leginkább csak megdörzsölöm a leveleit, hogy a csodálatos illatát magamba szívhassam, ugyanis főzéshez nem a kerti kakukkfüvet használom, hanem amit a legelőn szedek.
Szerencsére messze lakok minden kertészettől, így nem értesülök azonnal, ha valahol különleges kakukkfű fajtákat kezdenek árulni, mert nehezen állok ellen nekik. Ha egy kicsit máshogy cirmos a levele, vagy egészen enyhén másképp citromos, esetleg narancsos az illata, én már viszem is a pénztárhoz.
Az ókorban a húsok tartósítására használták, ezzel fedték be a nagyobb húsdarabokat, nem véletlen, hogy még most is gyakran pácolunk vele olyan húsokat, amit később szabadtűzön sütünk meg. Használták még az áldozati állatok illatosítására is, hogy az istenek szívesebben fogadják azokat. Kár, hogy nem vagyok ókori istenség, nagyon szívesen fogadnám a kakukkfűvel illatosított bárányt! 

“A kakukkfű több, egyaránt a Thymus nemzetségbe tartozó, örökzöld, talajtakaró vagy boltozatos alakú cserje, félcserje, vagy fásodó tövű, fűszeres illatú évelő fűszer és gyógynövényfaj összefoglaló neve. Népies nevei: balzsamfű, démutka, kakucskafű, kerti kakukkfű, mezei kakukkfű, timián, tömjénfű, töményfű vagy vadcsombor.”

A görögöknél a hősiesség jelképe volt, de a XVII. században az angol hölgyek is kakukkfüvet hímeztek a férjük katonai ruhájára, abban bízva, hogy ez meghosszabbítja az életüket, legalább annyira, hogy hazatérnek a csatából. A középkori asszonyok levesbe főzték, ezzel igyekeztek elűzni a félénkséget.

Aki sokat járja az országot, és mindenhol megszimatolja a kakukkfüvet, biztosan észrevette, hogy még egy fajtán belül is mennyire változó tud lenni az íze és az illata. Azon szoktunk nevetni, hogy a kakukkfűnek se mindegy a terroir. 

Mint minden zöldfűszer, a kakukkfű is gyógynövény is egyben. Gyerekkoromban pl. sokkal olcsóbban lehetett a herbáriában gyógyteaként vásárolni, mint fűszerként. Valóban hatásos köhögésre, torokfájásra.
Azt mondják, illóolaja nyugtató hatású, amit csak annyiban tudok alátámasztani, hogy amikor leterítjük a réten a pokrócot, és megérezzük a kakukkfű illatát, kétség kívül nyugalom száll meg bennünket.
Az már szinte közhely, hogy pisztráng vagy csirke hasüregébe dugva pár karika citrommal micsoda illat és ízorgia lesz belőle.

Cserépben pár hónapnál tovább nehéz életben tartani, de ládába kiültetve, vagy kiskertbe téve, szinte kiirthatatlan. Ennek ellenére 3-4 évente érdemes lecserélni, megfiatalítani.

Kezdő kertészek nagy barátja, szárazság és naptűrő.

Fajai:
Párnás kakukkfű
Egész Európában előfordul. Magyarországon főleg a mészkőhegységekben és a szárazabb, füves réteken nő, de a kertekben termesztett kerti kakukkfű (Thymus vulgaris) is könnyen elvadulhat. Jellegzetes illatát követve a réteken, erdők szélén könnyen megtalálhatjuk.
A párnás kakukkfű (Thymus caespititius) lazán párnás félcserje, vékony, fás szárain apró, szőrös, középzöld levelekkel. Kicsiny, halvány lilásrózsaszín virágai nyáron nyílnak rövid fürtökben, tömött örvökben.
A fénylő kakukkfű (Thymus carnosus) védett elhelyezést kíván.
A citromillatú kakukkfű (Thymus citriodorus) mintegy 10 cm-esre növő, terjeszkedő törpecserje. Jól bírja a hideget, fagyot. Aranysárga levelei aprók, tojás vagy kerekdedek, összedörzsölve rendkívül illatosak.
Mezei kakukkfű (Thymus serphyllum) – további nevei: keskenylevelű kakukkfű, északi kakukkfű, vadkakukkfű; mint gyűjtött gyógynövényt, Magyarországon ezen a néven foglalják össze az alábbi hazánkban honos kisfajokat:
Hegyi kakukkfű (Thymus pulegioides),
Korai kakukkfű (Thymus praecox),
Homoki kakukkfű (Thymus degenianus).

Forrás: Növényhatározó és Wikipédia