Kislány koromban a szomszédban lakott egy idős házaspár, akit nem a nevükön szólítottunk, csak egyszerűen szomszédnéninek és szomszédbácsinak hívtunk. Nagyon jóban voltunk, derékszögben nyíltak egymás mellett az ajtajaink, amik mindig nyitva voltak, így szinte közös légtérben főzött a két család.
Szomszédnéni nagyon precíz, pontos, fürge néni volt, tökéletesre csiszolt napirenddel. Reggel tornázott, majd futva kitakarította a lakást. Hetente egyszer kihordta a szőnyegeket a folyosóra, ahol kisseprűvel leseperte róla a port, majd mindent vissza.
Minden nap, amikor a rádióban megszólalt a déli harangszó, ők már az asztalnál ültek, és ebédeltek. Egy perccel se később, se hamarabb. Szomszédnéni hetente többször is sütött, és ebből mindig kaptunk kóstolót is. Így utólag visszagondolva kicsit ijesztő, de mi nem zártuk a lakásunk. Igaz, a folyosó végén volt egy rács, amihez csak a mi családjainknak volt kulcsa, nekik és nekünk, de akkor is… Így aztán, amikor délután mi hazaérkeztünk az iskolából illetve a munkából, az asztalunkon ott várt minket egy tányér illatozó sütemény. Szomszéd néni betette, aztán már ott se volt. Esetleg szomszédbácsi levitte a kutyánkat sétálni 🙂
(A Malév felirat bevillogta éjjelente az egész udvart) Fotó innen: http://retronom.hu
