Vadhúst főzni mifelénk a férfi dolga. Ha vadász lenne, ő lőtte volna, és én főzném, de nem vadász. Így legalább annyi megmarad neki, hogy ő főzi meg. Vagy ha ez nem is igaz, akkor legalább komoly elképzelései vannak arról, hogy milyennek is kell lennie a végeredménynek, és ez miként érhető el.
Vadat enni jó, mert nagyon valószínű, hogy élete során nem tömték táppal, antibiotikummal, és az utolsó perceit leszámítva sokkal boldogabb élete volt, mint Jamie Oliver csirkéinek. Ő volt az igazi boldog szarvas, a tölgyes lakója, aki most a fazekunkban végezte. Ha ilyen jó húshoz jutunk, megtiszteljük azzal, hogy minden más is elsőosztályú, amit összefőzünk vele a súlyos vaslábosban. Jóféle hagymát veszünk, sok húsos szalonnát kockázunk alá, házi még az áfonyalekvár is, amit belekeverünk, de a legjobb talán mégis a nyári hőségben szedett vad kakukkfűtől, a nyáron hajnalban gyűjtött, majd a padláson kifeszített lepedőkön szárított vargányától lett.
Van egy kedvenc borsfajtám a Telichery, indiai bors. Ritkán használom, mert szeretem vele fokozni az ünnepi érzést, amikor egy ételhez adom. Állítólag marhasülthöz, lazachoz és szardíniához a legjobb, de szerintem a vadragu is tökéletes vele, a lényeg, hogy nem főzés közben kell beledarálni, akkor elég bele pár egész borsszem, hanem tálalás után érdemes a húsra szórni, hogy valóban kiérezzük a különleges ízét.
Szerintem még soha nem mondtam el, hogy borsőrült vagyok, és ha módomban lenne, képes lennék vagyonokat költeni különböző borsfajtákra, a jó évjáratokra, fajtákra. Így is mindig titokban vásárolom, és nem vallom be a férjemnek, inkább csak az asztalnál hívom fel a figyelmét arra, hogy micsoda szerencséje van, hogy engem vett el feleségül, és én ilyen csodálatos borsokat ismertetek meg vele. 🙂
