Szoktatok jótékonykodni? Akár egészen kevés pénzzel, vagy pár óra munkával, esetleg jelentősebb összeggel?
Én nem ítélek el senkit, ha a válasz soha. Sajnos nekem is erősen megnőtt az ingerküszöböm. A legtöbb ember semmit nem érez, ha elmegy egy koldus mellett, és csak bosszús lesz, amikor a hajléktalan végigmegy a feltorlódott kocsisor mellett. Lassan jutottunk el idáig, egyre több lett a rászoruló, és kevesebb az, aki adni tud, vagy adni akar.
Évek óta nem szívesen adok pénzt senkinek. Persze nem a párszáz forintokról van szó, amit beledobok egy kalapba, hanem pár ezerről. Engem is kiborított, amikor elkezdett kiderülni az alapítványokról, hogy micsoda hatalmas összegeket tartanak meg kezelési költség címen. Amikor némelyik alapítványról kiderült, hogy az igazgató miként cserélte a ladáját BMV-re.
Úgyhogy inkább a munkámat adom. Jótékonysági főzéseken veszek részt, amiről hírt adok a saját csatornáimon. Talán semmiségnek tűnik egy ilyen, de tudnotok kell, hogy egy-egy főzés egész napos munka, viszont mindig nagyon feltöltődve adom oda az utolsó tányér ételt is, és mindig nagyon örülök a pénznek, amit így összegyűjtünk.
Alaposan megnézem, kihez megyek el segíteni, milyen ügy mellé állok oda, és bevallom, nagyon sokat utasítok vissza. Tavaly több, mint 30 ilyen felkérésem volt. Ez azt jelentette volna, hogy minden második hétvégém ezzel telt volna. Nem fér bele minden sajnos.
Az egész napos ételosztások mellett megsütöttem 17 tepsi süteményt is, és mint ahogy egyik gasztroblogger kollegina mondta, ha minden felkérésre sütnénk egy-egy tepsivel, bizony nem múlna el hét jótékonysági süti nélkül.
Ebben is sokkal válogatósabb lettem az idő múlásával. Decemberben hetente több tepsi sül a konyhámban, amivel valakit támogatok, valamilyen szervezetnek segítek pénzt gyűjteni. Nem bírok többet egyszerűen, és bevallom nem is akarok. Ki lehet égni ebben is, amikor már nincs benne a szívem, csak azt várom, hogy hozzák már vissza a tepsit, mert kell a következőhöz.
Szóval állok a jótékonykodás egyik oldalán, fő a 200 adag étel a borácsomban. És azt veszem észre, hogy ítélkezem. Pedig nem kéne, szégyenlem is magam miatta, mégis megvan bizonyos emberekről a véleményem. A cél nemes, egy sokgyerekes fiatalon elhunyt édesapa árváinak próbálunk meg némi pénzt gyűjteni. Adományt várunk, ami az általunk megfinanszírozott alapanyagokon túl (aminek az ára szintén a családé lesz, de mégiscsak a nyereségre hajtunk) az adomány részét képezi.
Nincs fix ára az ételnek, becsületkasszába kerül a pénz. Azért mindig elmondom, hogy miért dolgozunk, és várom a jótékony felajánlásokat.
Sokan zavarba jönnek, nem szeretik a szituációt. Ők csak ebédelni szeretnének, nem akarják hallani a tragédiát, van elég bajuk, még gondolni se akarnak ilyenekre. Becsületkassza? De mégis mennyit adjanak? Mások mennyit adtak? Hát, én megmondom, 300 és 2000 forint között fizettek egy nagy tál lecsóért, több szelet kenyérért, tányérért, szalvétáért, a munkánkért. Van, aki szabadkozik, hogy nincs több, nem haragszom, van, aki megeszi, visszajön, és látom, ahogy 5000 forintot tesz a dobozba. Mindenkinek elmondanám, hogy kezeskedek érte, a pénz mind a családé lesz, hogy senki nem teszi rá a kezét. Mégis haragszom arra, aki megkérdezi, hogy 2 euró elég lesz-e a négy ebédért. Nem mondhatok mást, hogy adjon annyit amennyit gondol. Nem nyomasztom, egyszer már elmondtam neki mire gyűjtünk. Nem hatja meg, én pedig nagyon elszomorodok.
Amikor az utolsó adag ételt is tányérba mertem, megszámolom a pénzt. Összességében nem rossz, 500 forint átlagosan egy tányér lecsóért. Mindenki azt mondja, hogy ez szép, csak én vagyok kicsit csalódott. Azért, mert vannak, akik ilyenkor is jól szeretnének járni.
És én közben kicsit megkeményedtem.
És persze még mindig nem tudom, annak van-e igaza, aki soha nem jótékonykodik, mert így legalább nem nyúlják le becstelen emberek a pénzüket, vagy annak aki kinyitja ilyenkor a pénztárcáját, mert muszáj törődnünk embertársainkkal. Nem csak azért, hogy a lelkiismeretünknek jobb legyen, hanem azért, mert vannak, akiknek tényleg nem jut más mások jóindulatán kívül.
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Alapból nem szoktam adományozni.
Kivétel a segitsüti, ahol bár a süti megvétel nem fér bele, de minden évben veszek valamit a tárgyak közül.
Viszont most egy hét alatt kétszer futottam bele olyanba, hogy valaki kaját kért.
Először az egyik nagy boltban előttem egy idős hölgy kenyeret akart venni, de kiderült, hogy nincs elég pénze kifizetni. Itt beleadtam a maradékot.
A másik ma reggel volt, egy kis ABC előtt először pénzt, majd mivel azt nem adtam kaját kért valaki. Neki vittem egy kenyeret meg margarint. Nem tudom mit csinált vele… Félek, hogy ő mégse annyira kaját akart, de elmentem gyorsan.
Egyébként inkább mentett kiscicák ideiglenes gazdija vagyok, és igyekszek nekik megfelelő gazdát találni…
Nekem mindig gondot okoz, ha nincs megadva valami minimum-összeg. Lehet, hogy ami nekem sok, az másnak kevés, vagy fordítva. Szerintem is jó lenne legközelebb, ha megadnátok valami nyitóárat, amitől aztán lehet többet adni.
A jótékonykodás az első helyen volt a különbségek között, amikor kiköltöztünk Angliába. Itt van hagyománya, az emberek úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy a szülők adományoznak. Ha nem is sokat, de valamennyit, mert “az a szokás” és ezt a társadalom elfogadja.
Otthon ez az egész csak most kezd kialakulni és az “átlag” emberek ezért nem tudnak mit kezdeni vele.
Tavasszal akartam jelentkezni az egyik londoni félmaraton futásra. A nevezést főleg alapítványokon keresztül lehetett megcsinálni, ami 60 fontba került úgy, hogy garantálom, hogy a futás időpontjáig összeszedek 300 fontot jótékonykodásból, amit az alapítványnak adok. Ehhez az összes bankkártya adatomat elkérték. Az alku az volt, hogy ha nem sikerül a határidőig összeszednem ennyi pénzt, akkor a hiányzó összeget levonják a bankszámlámról.
A nevezési díjak és jótékonykodási összegek alapítványonként változtak. Lehetett futni úgyis, hogy nem rajtuk keresztül jelentkezel, de akkor a nevezési díj 120 font volt. Az a durva az egészben, hogy több ezer ember fut ilyenkor főleg ilyen alapítványokon keresztül és kampányol kőkeményen a jótékonykodásért.
(Ezen a félmaratonon én végül nem futottam egyéb okokból.)
Egy másik félmaratonon olyat is láttam, hogy két mentős fickó futott egyenruhában és vödörrel, amibe pénzt lehetett bedobni, szintén adományozásnak a mentősöknek. Az összes útszéli embernél volt apró és dobált, amennyit gondolt…
Igazuk van az előttem szólóknak, tényleg kéne megadnod egy minimum összeget, amihez aztán mindenki tud viszonyítani. Neked is könnyebb lenne és az ő dolgukat is megkönnyítenéd. Szerintem nem éreznék magukat annyira kellemetlenül ők sem és a te befektetett munkád is megtérülne.
nem. ismerősöknek szoktam nagy ritkán odapasszolni dolgokat, ha nekem már nem kellenek. meg egyszer gyűjtöttünk valamelyik szomszéd falunak a használt ruháink közül, amikor természeti katasztrófa miatt rá voltak szorulva.
Hát, tényleg köszönöm, ez így nagyon kedves! 🙂
Próbáld meg azt gondolni, hogy TE tettél érte, hogy sikeres legyen. Ennyi jött be, ennyit adtak.
A gesztus értéke, módja terjed.
Mindenki annyit tesz bele amennyit ő maga értéknek gondol ezért.
A többi nem a te gondod.
Például hihetetlen teljesítmény volt a Segítsüti létrehozása, és annak a mintának a terjedése, eredménye. Vagy a többi látszólag nem elég pénzt behozó, de figyelmet felkeltő, mozgalmat megindító cselekedet.
Légy elégedett. Próbálj meg nem számolni, hanem a mögötte levő energiát felértékelni.
Már megint az érték szó. Mert ez az értéke az egésznek, hogy gondoltatsz másokra úgy, hogy TE magad tettél bele lelket-szívet. Ez nem kevés! Sok!
Eszter, szerintem is legközelebb mondd meg, hogy minimum 500 Ft/adag, de ha megteheti, adhat ennél többet is. Én személy szerint szintén a saját közvetlen adományban hiszek, és soha nem pénzt, hanem élelmiszert, tisztítószert, színházjegyet stb… kell adni. Ami fontos, hogy a gyerekeknek is megtanítsuk azt, hogy hogyan kell másoknak adni, és hogy az összes elesettet nem feladatunk segíteni.
….jut eszembe….
A blogposztról jut eszembe, utoljára akkor háborodtam föl jótékonykodás kapcsán, amikor valamelyik árvíz idején kerestek jótékonykodókat. Már akkor se voltam túl gazdag, viszont egy legalább kétszer akkora lakásban laktam, mint amekkorát elfoglaltam egyedül. Gondoltam, hogy ezzel próbálok segíteni: sok ember, családok, gyerekek, akik a híradások szerint elhagyni kényszerültek a házukat, jöhetnek hozzám és lakhatnak. Nem gondoltam végig, hogy ők, vagy az állam, vagy én, vagy mittudoménmilyen arányban mindannyian valahogy fizetjük majd a rezsit, hogy hogy lesz… csak az érdekelt, hogy aki már egykét napja nem tud otthon lenni, mindenét elvitte az ár, talán segíthetek rajtuk. Föl is hívtam több szervezetet, akik a pórul járt tömegekkel foglalkoztak. Egyházak, állami szervezetek, minisztérium, meg a többi…
Számlaszámot kaptam, ahová PÉNZT FIZETHETEK BE, de semmi egyebet. Kiderült, hogy senki nem tart igényt másra, csak arra, hogy fizessek, mielőbb, bármennyit, mert bármennyinek nagyon örülnek.
Na, azóta én is így vagyok ezzel: adjon nekem bárki bármennyit, biztosan örülni fogok neki.
Bassza meg.
Hálistennek nincs pénzem, így nem kell azon gondolkodnom, hogy kinek és mennyivel segítsek, illetve, hogy mennyire legyen kínos számomra, ha nem adok…
@Huncutkukac: az egész posztból gondolom csak ez jött át, gratulálok.
@Huncutkukac: pont fölötted volt szó róla, hogy sajnos se az Index címet, se a pár soros ajánlót nem a blog írója írja a címlapra. Tehát nem én.
Hú basszus!
Legalább egy poszt írója ismerné a magyar nyelvet!
“közönbös”
De nem, és nem. Azért sem…
Ne is mondd, láttam én is 🙁
Minimáláras lakmározást kell szervezni és meg van oldva… say, 500 forint ha enni akar, ha meg segíteni a családot, adjon fölötte amennyit gondol. 1ébként mi az a közönbös? (Tudom, nem a blogíró határozza meg, mi legyen a bejegyzés címe a Zindexen)
100-100 forintokat koldus szakembereknek igen, aluljáróban letámadó alapítványi tarhálóknak sok fityisz.Inkább banki átutalással, közvetlen a támogatandó kórháznak.Talán kétszer ragadtattam magam tízezer forintos donációra.Legszívesebben egy perec árát…..:-)))))))
Nekem is az a tapasztalatom a jótékonysági akciókkal (én általában nem a sütés-főzésben vállalok szerepet, hanem szervezésben, felületben, népszerűsítésben), hogy a túlynomó többség nem jótékonyságra használja, hanem igyekszik kedvezőbb áron megszerezni egy terméket/élményt. Akkor is, ha nem a rászorultság motiválja (például egy Michelin-csillagos étkezésre nyilván nem a mélyszegénységben élők licitálnak), ha sikerül kevesebbet fizetni, mint a névértéke, akkor “megéri”.
[Természetesen sokan értik a dolgot és nagylelkűen adakozási lehetőségnek is tekintik, de nem ez a jellemző.]