Lassulj Budapest – unatkozni élmény!

Nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen a poszt címe: Lassulj Budapest vagy Unatkozni élmény.  Végül épp az aktualitása miatt az első mellett döntöttem, hiszen épp most folyik Budapesten a Lassulj hét, de fenntartom, azt is, hogy unatkozni élmény.
Az eseménynek ma volt a ránk eső része, egy lassulós, lazulós reggelit tartottunk a Slow Budapest önkénteseivel. Eljött többek között Adrienn, aki a budapesti slowfood mozgalom aktivistája, és a Magyar Élelmiszerbankosok is velünk reggeliztek. Nem csoda, hogy hamar az önkéntes munkára, a szemléletváltásra, az élhetőbb életre terelődött a szó.
És azt is megbeszéltük, hogy bizony lelassulni nagyon nehéz. Egyszerűen olyan gyorsan forog a mókuskerék, hogy szinte nem is lehet kiszállni, vagy csak teljesen kiszállni lehet, de lehetetlen egy olyat találni, ami nem pörög eszeveszetten. Legtöbben nem hagyhatják ott a munkájukat, hogy a hobbijukból éljenek, nem költözhetnek a belvárosból egy kis faluba. Bár sokan annyira túlpörögnek, hogy mégis megteszik, az esetek nagy részében gyorsan fel is adják, hamar rájönnek, hogy hiányzik nekik az egész napos zsongás, az információ dömping, a kirakatok, az alapos tervezés nélküli városi szórakozás, az urbánus életforma. Van, aki idegösszeroppanást kap a városban, mert nem bírja a hajtást, de akad olyan is, aki kilép, elköltözik, és épp a nagy lelassulás roppantja meg.
Látom a saját fiamon, hogy mennyire túl van terhelve, mennyire túl van pörögve, pedig még csak harmadikos volt. Az utolsó előtti nap még két dolgozatot írtak. Itthon sem tud leállni, mindig csinálni akar valamit, persze leginkább a számítógépen akar lógni, mivel tévénk nincs, azt nem tud nézni. És a gép is túlpörgeti, méghozzá annyira, hogy olvasni elkezdeni csak utasításra hajlandó, sőt a Legózás első öt percét is büntetésnek tekinti. Más kérdés, hogy miután túl van az első két oldalon, vagy az első öt perc Legón, már annyira belemerül, hogy nem lát, nem hall, de magától nem nagyon kezd bele egyikbe se, túl lassú tevékenység, túl kevés vizuális inger számára.
És unatkozni se tud, ami azért elég viccesen hangzik.  Hiszen az unatkozás azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, vagy amit épp csinálunk, azt rettenetesen unjuk. Dávid ilyenkor elkezd minket piszkálni, hátha feladjuk, és azt válaszoljuk, hogy menjen be a szobájába gépezni. Bevallom, van ilyen.
Felnőtt fejjel nagyon irigylem gyermek önmagamat, amikor hetekig unatkoztam nagyanyámnál. Nem kellett lelassulni, lassú volt körülöttem a világ. Nagyon hosszú nappalok, még hosszabb estékkel. Délelőtt bent a házban unatkoztam, vagyis megnéztem ezredszer is a Tenkes kapitányát a tévében, majd minden szobában ücsörögtem, rajzolgattam, álmodoztam egy kicsit, végül kimentem a kertbe, vagy az utcára, hátha épp kint unatkozik egy másik gyerek is, és akkor lehet együtt bandázni, de ha nem, akkor heverésztem a fűben, órákig hallgattam a távoli kotkodácsolást, favágást, kalapálást, vagy figyeltem a hangyákat.
Nem volt telefon, a tévét nem volt érdemes bekapcsolni este se, igaz ennek ellenére megtettünk. Emlékszem, egyszer napokig közvetítették az Ötéves terv vitáját. Főműsoridőben. Nagyanyám hímzett, én a földön rajzolgattam, vagy a molylepkéket figyeltem a lámpa körül.
Az ilyen tökéletes kikapcsolódáshoz, vagyis vágyott unatkozáshoz idő kell. Nem megy egyik napról a másikra, le kell hozzá lassulni. És tilos a telefon (különösen az okos telefon emailekkel), a tévé, a rádió, a számítógép.
Vagyis kéne minden családnak minimum két hét teljes kikapcsolódás. Vadkempingezés, sátortábor, vándortábor, hasonlók. Ilyet kívánok minden gyereknek a nyárra! És azt, hogy a szüleik ne telefonáljanak nekik, és ne is látogassák meg őket a táborban. Ezt az egyik tábor jelentkezési lapján olvastam, egyet is értek vele teljesen! A másik táborban pedig arra hívják fel a szülők figyelmét, hogy hagyják a gyerekeiket nyugodtan táborozni, hagyják jól érezni magukat. Hajrá! Itt a nyár!