Hazajönnek a srácok délután, és rettenetesen éhesek. Persze nem akarnak leülni az asztalhoz, mert valahol a gyerekszobában akarják folytatni azt, amit megbeszéltek az iskolában, vagy a téren, leginkább egy órát a számítógép előtt akarnak ülni, és tolni a Minecraftot. Persze, legyen vacsora, de had egyék bent a szobában, lécci, lécci, lécci.
Tudom előre, hogy ez lesz, már gyakorlott kistinit nevelő anyuka vagyok, nem is készülök “normális” vacsorával, abban úgy se lenne köszönet. Amikor egész napos tini program van, akkor képes vagyok őket leültetni az asztalhoz, de amikor csak délutáni ámokfutás, akkor nem. Szendvicset készítek, vagy pizzát, azt lehet az ölükből is enni, és ilyenkor én vagyok a jó fej. Jókat lehet kuncogni amikor hallom, hogy valamelyik éppen azon morog, hogy látta, ahogy a másik az övére tette a paradicsomot, vagy lelopta az uborkát. Héééj, ne csináld!
Most lent vagyunk Hegyalján, reggel elszaladok a boltba, kérek egy kiló kenyeret, adnak egy hatalmas, felszeletelt, benejlonzacskózott kenyérnek látszó tágyat. Délutánra, mire hazaérünk, a kenyér kiengedi magából a nevességet, a pára a zacskóra csapódik le, a kenyérnek nejlon íze lesz. Ehetetlen. Nincs más kenyér, csak ha előre rendelek.Ok, kérek a boltostól kenyeret, semmiképp ne szeletelt legyen, és ne legyen előrecsomagolt. Megkapom másnap, ugyanaz a kenyér ami tegnap volt, hatalmasra felfújt, rosszízű. Pedig a kenyér alapélelmiszer. Minden család eszi, talán többet is, mint kéne, egyre többen gluténérzékenyek, csak nem tudnak róla. És sokan évekig nem jutnak jó kenyérhez, mert csak ilyet lehet kapni. Mi ezért sütjük otthon, mert abban nincs emulgeálószer E471, E322, antioxidáns E300. Teljesen megértem, hogy sokan képtelenek ezt bevállalni munka után gyúrni, dagasztani, formázni és sütni. Van, akinek ez nem öröm, hanem felesleges macera. Pont miattuk kéne normális kenyeret árulni. Vagy legalább normálisat is.
Az otthoni kenyér nem olcsóbb, sőt, aztán ha az ember megszereti sütni, akkor drágább lesz: előbb utóbb elkezd drágább lisztet vásárolni, a kiflibe jó sok vajat tenni, a kenyérbe magokat sütni. Ez nem olyan dolog, hogy adunk-e gyereknek csokit vagy cukrot, és abból melyiket. Kenyeret mindenki eszik, aki szegény az is (ő többet) és aki gazdag az is. Érdekes, hogy anyukák képesek azon vitatkozni, hogy milyen csokoládét ehessen a gyerek, és a kenyér valahogy nem téma. Hányszor kap csokit egy ovis egy héten? Egyszer, vagy néha kétszer. És kenyeret? Minden nap. Otthon is, de az oviban naponta többször is.
Mostanában látni egy hatalmas óriásplakátot az utcán, nem is tudom mit reklámos, de egy gyönyörű kerek cipót fog rajta valaki. Az biztos sajnos, hogy nem a jó kenyeret hirdeti, de maga a kép amolyan igazi békebeli, jó illatú érzést kelt az emberekben. Mindig megkívánom. Kenyeret sütni mindenki tud, a fiam is, pedig még nincs 9 éves. Persze, idővel sokkal jobb lesz az a kenyér, szebb, magasabb, formásabb. Az első kenyereim csak melegen voltak jók, de akkor nagyon, aztán egyszer csak jók lettek hidegen is, majd lassan szépek is lettek. Szívesen teszem a tányérra a srácoknak. Jó lenne, ha mondjuk 10.000 ember eltartana egy valódi pékséget, egy jó pékkel, de amíg ez nem megy, hetente egyszer süssön mindenki otthon kenyeret!
