A férfiaknak egyre nehezebb a dolga. Régebben elég volt csak erőszakosnak, szőrösnek, meg lustának lenni. Tudnunk kellett hogyan kell agyonütni egy állatot, megverni az ellenséget, kőbunkót faragni, de aztán csak heverészni kellett, néha megütögetni a kidülledő mellkasunkat és persze terelgetni a háremet. Nem tudom, jót tett-e nekünk bármi, amit azóta kitaláltunk. Hiszen most is csak ezek a régi dolgok érdekelnek bennünket. Gyorsan meg akarjuk szerezni magunknak a kaját, a piát és a nőt, aztán csak úgy heverésznénk. Ennek tükrében nem meglepő, ahogy a férfiak vásárolnak, pillanatok alatt rávetik magukat az áldozatukra, belegyűrik a bevásárlókocsiba, és már rohannak is a kasszához. És hogy miért teszik ezt? Hogy több idejük maradjon heverészni. Vagy bámulni a TV-t egy sör mellett. Vagy csak úgy kinézni a fejükből, értelmesen. Nemrég láttam egy nagyon vicces videót (lásd lent) a női és a férfi agy különbségéről. Ezek szerint a férfi agyában van egy „semmi doboz”, ami persze a férfiak legféltettebb kincse, ahol az idejük legnagyobb részét igyekszenek tölteni. És persze mi idegesíti a legjobban a nőket? Ha azon kapnak egy férfit, hogy épp nem csinál semmit.

De vajon mi lehet ennek az oka? Miért bosszantja ennyire a nőket a férfiak semmittevése? Mit várnak még tőlünk?

Artemisia Gentileschi, Judith Slaying Holofernes

Most, hogy eljött az egyenjogúság kora, a nőknek férfiként és a férfiaknak nőként is meg kell állniuk a helyüket. Rengeteg dolgot csinálnak a férfiak (és a nők is), amit eddig nem tettek. Bevásárolnak, takarítanak, mosogatnak, gyerekre vigyáznak és egyre kevesebbet tudnak eltölteni a kedvenc semmi dobozukban. Újabban már főznek is, és nem csak úgy egyszerűen, egyre többen válnak akár világhírű mesterszakáccsá is. Lassan én is elindulok a hírnév felé, az első pörköltömön és bolognai spagettimen már túl vagyok.

De akkor miért nem elég a nőknek ennyi? Miért sajnálják tőlünk azt az 5 perc semmi dobozt is? Miért kell állandóan csinálni valamit? Vagy legalább úgy csinálni, mintha csinálnánk valamit? Ha véletlenül egy délután leheveredek a kanapéra és ne adj Isten, elszundikálok, akkor miért kell 5 percen belül felébreszteni, hogy valami halaszthatatlan dolgom akadt, mint például: „Tíz perce megígérted, hogy főzöl egy kávét!”. De az alvás valamiért a gyerekeket is idegesíti. Ha észreveszik, hogy édesapjuk elszunyókált, akkor biztos páros lábbal ugranak bele a veséjébe.

Bezzeg mi férfiak megértőek vagyunk. Ha látjuk, hogy valaki épp nem csinál semmit, akkor hagyjuk. Sőt, igyekszünk azonnal csatlakozni hozzá. Nekem például eszembe nem jutna felébreszteni az asszonyt, ha már végre elaludt. Addig sem talál ki újabb feladatokat. Vagy ha a gyerek alszik egy kicsit, az maga a mennyország, csönd és nyugalom. Hát hülye lennék felkelteni.

Apósom például tökélyre fejlesztette titokalvást, ez pont olyan, mint a titokzokni, ott van ugyan, de nem látszik. Kihúzott háttal ül, fejét előreszegi, véletlenül sem bólint le, mert az gyanús lenne. Az ujjait összefonja a hasán, és közben a szabadon maradó hüvelykujjaival vad malmozásba kezd. Ez nagyon jól működik, hátulról és oldalról nem lehet észrevenni a turpisságot. Baj csak akkor van, ha valaki elölről közelít, bár ha napszemüveget hordana, akkor szemből is tökéletes lenne az alakítás. Ha lebukik, akkor egy picit megrázza magát és úgy csinál, mintha csak egy másodpercre zuhant volna magába csukott szemmel gondolkodni és igyekszik azonnal felvenni az épp zajló beszélgetés fonalát.

Szóval miért nem hagynak minket békén a nők? Azt hiszem van egy megfejtésem. A nők rájöttek arra, hogy emancipáció ide vagy oda, mégis csak szükségük van ránk férfiakra. A nők, mivel hogy egy másodpercre sem tudják leállítani az agyukat, folyamatosan újabb és újabb feladatokat találnak ki, és óhatatlanul belefutnak olyan részletekbe is, amit maguk nem tudnak megvalósítani, bármenyire is erőlködnek. Például nem tudják felfúrni a polcot a falra, amire majd a virágcserép kerül, ami viszont túl nehéz és nem fogják tudni felemelni. A földet is a pasinak kell megvennie, úgyis ő jár a kocsival, a barkácsáruház biztos útba esik neki. És a feladatok csak gyűlnek, csak gyűlnek. A nők végeláthatatlan listát írnak a fejükben a férfiak tennivalóiról és a felgyülemlett feladatokat mindig a megfelelő időben meg is próbálják kiosztani. De ha egyszer az a disznó pasas már megint döglik, akkor hogyan fog annak a listának a végére jutni? Attól tartok, hogy egy élet is kevés hozzá…