Kis falu nagy barackja

Nyaralunk, ami nem jelenti azt, hogy nem főzünk, de folyamatosan úton vagyunk, így ritkábban ülök le a géphez. Mondjuk két naponta, pedig talán akkor se kéne…
Szombaton volt az Első Gönci Barack Fesztivál. Nekem pont egy héttel előtte kezdődött az Újlipótvárosban, amikor a narancssárga busz bekanyarodott a pakoló mellé, és kb. 120 ember beállt a sorba, hogy megvegye a másfél tonna barackot. Aznap én is ezt terveztem, de nem maradt barackom, igaz megnéztem, abba a teherautóba bizony egy ládával se fért volna be több. Akkor azt terveztem, hogy majd következő hétvégén Boldogkőváralján befőzöm a részem, de aztán úgy alakult, hogy csak jöttek a barátok, és csak beszélgettünk, így nem jutottam el az üstig.

A pálinkafőzdében kezdtünk, és beneveztünk egy páros versenyre, ahol első körben barackmagot kellett három vödörbe dobálni, az első egy, a második három, a harmadik pedig öt pontot ért volna. Biztonsági játékosok vagyunk, így a középsőbe hajigáltuk, szerintem egész jó eredménnyel, de voltak nálunk sokkal ügyesebbek, akik simán beküldték a magok nagy részét a harmadik vödörbe, így szerintem a versenyt már az első fordulóban elbuktuk, de hősiesen küzdöttünk tovább, kellett volna a nyeremény éjszaka egy szállodában 🙂 Különben a férjem szerint úgy dobok, mint egy lány, és ebben teljesen igaza van, ez konkrétan azt jelenti, hogy béna vagyok.
A második fordulóban átadtam a helyem a fiamnak, ugyanis összekötözött lábbal kellett szaladni, és attól féltem, hogy a nagy pocakom orra ránt. A harmadik körben színpadon kellett előadnunk magunkat, és dicsérni a barackpálinkát, na itt legalább bevethettem végre magam, de sajnos így is a legjobb páros nyert, aki bizony nem mi voltunk. Jó hír viszont, hogy úgy látom, Dávid fiam nyolc évesen már tényleg a játék öröméért játszik, és nem feltétlen a nyereményért. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyereknek mennyire nehéz megtanítani veszíteni, és elfogadtatni vele, hogy ha csak nem olimpiára készülünk, akkor érdemes a közös játékért is indulni egy versenyen.
Ezzel a kis kitérővel csak azt akartam mondani, hogy Dáci itt el is tűnt, csak néha láttuk a csíkos pólóját a tömegben, amikor vagy focizott, vagy a színpadon szerepelt, vagy hajtogatott, vagy színezett, vagy csak rájárt a barackos ládákra és tömte magába a barackot, így aztán nem is volt éhes egész nap, persze a fagyi és a süti csak belefért valahogy.
Megnéztük, hogy készül a pálinka, számomra ez mindig egy kisebb csoda ahhoz képest, amikor anyuék otthon főzték harminc éve, és hát nem is hasonlít a végeredmény ugye, de azt most jóindulatúan ráfogom arra, hogy Boldogkőváralján barackból főzik, anyuék pedig vagy bort pároltak le, vagy a törkölyt főzték ki, igaz, azt legalább nem hozták haza a belvárosba, pedig hogy örült volna sok szomszéd.
Helyben ebédeltünk, könnyű dolgunk volt, ugyanis az összes környékbeli étterem felsorakozott az udvaron, kicsit olyan volt, mint a Budai Gourmet kicsiben.
Ettünk isteni göngyölt malacsültet a Sárga borháztól sárgabarack csatnival, jéghideg sárgabarack krémleveset és zempléni töltött káposztát az Erdőfényétől (majdnem olyan volt,mint valamikor a nagyanyámé) és nagyon finom barackos pitét az Őskajántól. Aztán második körben barackos tejberizs a Gusteautól és barackos gombóc a Magitától, csak hogy nehogy éhen maradjunk.

A fesztivál egyébként három fő helyszínen zajlott, és a helyszínek között két kisvonat szállította a népet körbe-körbe. Nagyon tetszett, de nem volt időnk kipróbálni, mert kezdődött a koncert, a szalmabála ugráló gyerekeknek, ahol tuti én is ugráltam volna, ha nem épp a nyolcadik hónapban vagyok. Gyerekkorom legszebb nyári napjai is szalmabála ugrálással teltek, na és azzal amikor a harmadunokatesónkat, akit nagyanyai parancsra kellett magunkkal vinni játszani, végre fent hagyhattuk a bála tetején, mert nem mert leugrani onnan. Így menekülhettünk meg előle pár órára, de aztán valahogy csak haza vergődött sírva, és árulkodva, de ezen még nagyanyám is csak mosolygott, így másnap már nem akart velünk jönni, se békapetét dobálni, se magasról beleugrani a szalmába, ő tudja miért. Szóval ilyen is volt, és ahogy elnéztem, ezt nem csak harminc éve szerették a gyerekek, most is hatalmas a sikere. Minden faluban kötelezővé tenném nyáron, a legolcsóbb, és legszórakoztatóbb játszótér a világon. A vár alatt működött egy ingyenes körhinta a kisebbeknek, de a mi fiaink még becsúsztak a súlyhatár alatt, ki is használták, elterülve, mint egy kiskirály fagyiztak végig két menetet. 

Eddig hősiesen ellenálltam, és csak 3 barackot ettem, persze így is túllépve a napi 150 gramm szénhidrtátomat, mert ettem egyet a gombócból is, egyet a töltött káposzta gombócaiból is, és a többibe is belekóstoltam, de amikor a vár alatt kitettek az asztalra több láda jéghideg gönci kajszit, akkor elszakadt a cérna és nem bírtam tovább. Nem számoltam, de legalább 6-8 barackot megettem, és annyira jól esett, mint még soha semmi más! Jöhet nekem bármilyen étterem, soha nem fognak tudni jobbat főzni egy érett, zamatos, helyben termett baracknál, vagy bármilyen más gyümölcsnél. Ez van.

Innen Arkára mentünk tovább, ami egy pici, gyönyörű zsákfalu, olyan, mire az útikalauzok azt mondják, hogy kis ékszerdoboz az erdő közepén. Egy klassz patakmeder mellett vezet az úton felfelé, kicsit olyan, mintha a Tátrában járna az ember, mert a meder tele van hatalmas kövekkel, amiket sebesen kerülget a jéghideg víz. Itt egy kis jazz, a srácoknak egy sparhelten sütött krumplilángos, aztán már ránk is esteledett.

Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek, és külön köszönöm azoknak, akik ismeretlenül is megszólítottak, és jelezték, hogy nem volt hiábavaló ennek a kis közösségnek ilyen sokat dolgozniuk. Éljenek a boldogkőváraljaiak, éljen a gönci barack!
Jövőre ígérem én is pálinkázok végre!