BEZZEG A SZÜLEIM MINDIG IS AGGÓDTAK, hogy jó úton járok-e. Legalábbis amióta az eszemet tudom. Amikor afelől érdeklődnek, hogy mi van velem, nem pontosan arra kíváncsiak, hogy mi van velem, talán inkább valami meggyőző bizonyítékot szeretnének hallani arra vonatkozólag, hogy végre a jó úton járok. Persze, szeretnék, ha boldog lennék, és persze mindig örülnek, amikor boldognak látnak– de a félelem még akkor sem tűnik el a szemükből, amikor én boldognak érzem magam.
Mert most meg mitől boldog? Annak ellenére boldog, hogy nem a jó úton jár? Vagy attól boldog, hogy végre a jó úton jár? És ha már annak ellenére is boldog tud lenni, hogy nem a jó úton jár, akkor a jövőben mi fogja rávenni arra, hogy jó útra térjen? Ha pedig attól boldog, hogy a jó úton jár, akkor ez most melyik jó út? Csak szerinte (ti. szerintem) az, vagy tényleg jó az az út?
Ezek a kérdések pedig ragadósak. Ahogy Frédi és Lelóka kezdik kinőni az ovit, úgy válik egyre vészjóslóbbá a hang az én fejemben is.
– Jó úton járnak…?