Lila Füge, végre!

Ez az ajánló 2011. október 1-én készült. Persze akkor a könyv még „sehol” nem volt, de én már nagyon vártam rá.

Megjelent a barátnőm, Havas Dóra szakácskönyve Lila Füge címmel.

Azzal kezdem, hogy Dóra és én kicsit több mint két éve vagyunk barátnők. Előtte is olvastam a Lila Fügét, de ugyanúgy, mint a legtöbben semmit nem tudtam a nick mögé bújt szerzőről, csak annyit sejtettem, hogy ez a csaj valahogy egészen más lehet, mint én, olyan kis budai úrilány, akinek szép piros Kitchen Aidet vesz a férje, és ennek ellenére is tud főzni. Paradoxon, elképzelni nem tudom hogy lehet ilyen.  Különben is szándékosan titkolta a kilétét, így nem is igazán foglalkoztam vele, a receptek jók voltak, a fotók szépek, olvastam is szorgalmasan. Aztán egyszer eltűnt, és egy idő után már zavart, hogy semmi forró csoki, semmi franciás könnyedség nincs a neten, így írtam neki egy levelet, hogy mi újság. Megtudtam, hogy terhes, és a sajtos-tejfölös tésztán kívül, – amit kizárólag hidegen tud megenni – semmi mást nem képes elviselni a konyhájában, így a blog kicsit felfüggesztve, de majd lesz folytatás, és jófej vagyok, hogy érdeklődtem.

Aztán egyszer egy szép tavaszi napon…

Komolyan olyan volt az első találkozó Dórával, ahol egyébként munka témában tárgyaltunk, mint valami nyálas film részlete. A Dunaparkba ültünk be, én persze izgultam, hogy milyen is élőben az a lilafüge, de szerencsére velem voltak a Hídvégi fivérek. És akkor András elkezdett engem dicsérni.

És csak mondta, és mondta, és mondta: hogy az Eszter milyen jó fej, az Eszternek milyen klassz a gasztroblogja, az Eszter szuper és csodálatos, és bámulatos és, és, és, és.

Dóra meg csak mosolygott, és közben a szellő rózsaszín virágszirmokat fújt le a fáról, ami lassan hullott alá, hosszú perceken keresztül.

Akkor két dologra gondoltam, az egyik, hogy az Andrást megfojtom, a másik, hogy milyen jó, hogy hullanak ezek szirmok, legalább nem látja Dóra, hogy milyen vörös vagyok.

Aztán szerencsére hazamentünk, a föld nem nyílt meg alattam, András azóta is jó barát, és telefonszámot cseréltünk Dórával. Szerintem már másnap többször hívtuk egymást, de az tuti, hogy egy hét múlva ott ültem az asztalánál, valami „gyors kis spárgát dobott össze éppen” és arról beszéltünk, hogy nekünk közösen kéne főznünk.

Hát így kezdődött. Azóta rengeteget főztünk együtt, legalább 100 ételt készítettünk el közösen. Érdekes, hogy nem zavarjuk egymást, amolyan terápiának tekintjük a munkát, kibeszéljük magunkból a feszültséget. De szokott lenni olyan is, hogy csak ülünk egymás mellett, mindketten vadul csapkodjuk a billentyűket, majd fél négykor elköszönünk és elszaladunk a gyerekért. Nem nagyon beszélünk, mégis jó együtt lenni.

Hiányzik, ha két hétre elmegy nyaralni, és nem telefonálunk naponta háromszor. Annyi mindent kell megosztani vele napról napra. Arról nem is beszélve, milyen vicces volt, amikor kiderült, hogy nem csak hogy mindkettőnk férje Gábor, de ugyanaznap is születtek, és hajlamosak ugyanúgy viselkedni. Ha a férjről van szó, félszavakból is értjük egymást.

Mielőtt a könyvről írnék el kell még mondanom, hogy már kétszer is sírtam a Dóra miatt. Először tavaly ősszel, amikor felhívott a férje, hogy Dórát most tolták ki a műtőből, és bár furcsán beszél még, arra kérte Gábort, hogy hívjon fel engem, hogy tudassa, minden rendben. A másik tegnap volt, amikor végre kettesben maradhattam a könyvvel, és újra elolvashattam a nekem írt sorokat:

…ha nem lettél volna a lelkiismeretem az utóbbi két évben, biztos nem tartanék itt. Persze a sorsnak sokkal inkább azért vagyok hálás, hogy a barátnőm lettél. A közös főzésekért, a hajnali sms-ekért, a napi sok telefonért.

(Na igen, gondolom a telefontársaság is nagyon hálás nekünk mindenért 🙂

Nem emlékszem pontosan hogy mikor, talán koratavasszal, de lehet, hogy tavaly télen hallottam a nagyhírt, ami persze szuper titkos volt, hogy Dórát felkérték egy könyv megírására. Először boldog volt, aztán meggondolta magát. Mi van, ha rossz lesz, ha senki nem veszi meg? Mi van, ha csúnya lesz? Úristen egy recept se jut eszembe! Jaj, mi lesz? De szerencsére nem adta fel, megírta, megfőzte, megfotózta. Olvastam a fejezeteke, a recepteket, néztem a fotókat, és már annyira, de annyira vártam!

És végre itt van. Gyönyörű, teljesen Lilafügés. Minden fotó elképesztő lett. Ha egyszer lesz egy új könyvem, már tudom is ki fogja fényképezni! És a receptek… nos, a receptek szuperek! A világ minden tájáról magyarországi konyhákba adaptálva. Jövő héten főzök is belőle, már be is vásároltam hozzá.

Kedves olvasóim, fogadjátok ti is olyan szeretettel ezt a könyvet, mint amilyennel én tettem, és amilyennel Dóra megírta. Végre itt a Lila Füge!