Komolyan elhiszed neki, hogy csúnya?

Esze Dóra írása

Belépsz a spájzba, és azt érzed, figyel. Nem támadóan, nem számonkérően. Szelíd, grimmi szürkeségben. Hetekbe telik, amíg visszanézel rá. Akkor sem foglalkozol vele. Nincs benne semmi érdekes. Nem csíp beléd, nem idegesít enyhén, nem fanyar, nem renitens. Ezzel szemben makulátlan. Nem az a pofoznivaló áljókislány, akitől már hetedikben égnek állt a hajad. Ő igazán jó. Tényleg a javadat akarja. Megpróbáltad főszerepre castingolni az étrendedben, reggeliztél belőle kását napokon, heteken át. Amennyi aszalt szilva és csepp méz játszott vele együtt, már rá sem tudtál nézni a „megbolondít” igére. De őt nem utáltad. Egyszerűen elfelejtetted, eluntad a fantasztikus, fantasztikusan visszafogott adottságait. Sajnálod, a legritkábban figyelsz oda arra, mit mond. Túl légies a hangja, túl kerek minden, amit állít. Csak belekezd az ártatlan mondataiba, és te fejben már messze jársz az orgianisztikus gasztrobűnökben.

Közben észre sem veszed, hogy parányi tökhintaján megint hazaért éjfél előtt.

Gabonapehely túróval

80 g árpapehely

3 ek xilitol

1 ek teljes kiőrlésű liszt

fél csomag sütőpor

125 g túró

1 tojás

1 tojás sárgája

tizenvalahány szem fagyasztott áfonya

Tíz percre beáztattam az árpapelyhet. Amennyi víz maradt rajta, leöntöttem, majd botmixerrel péppé zúztam. Hozzákevertem a biztonság kedvéért az egy kanál lisztet, benne a sütőporral, a tojást, meg két evőkanál xilitolt. Egy másik tálkában kikevertem a túrót, a tojás sárgáját és egy kanál xilitolt. A túrós mixet belesimítottam a sütőpapírral bélelt tepsibe, és fagyasztott áfonyákat potyogtattam rá. Nagyon szeretem, ahogy százhetven-nyolcvan fokon enged ki a mirelit gyümölcs, és terjeszkedik, amerre lát. Ha egyszer lesz türelmem a cukormentes fagyiból órákon át kikevergetni a kristályosodást, beccszóra kipróbálom, milyen, amikor apró labdákat rejtek a sütibe, és azok csak a forróságban adják majd meg magukat. Rákentem a tésztát, és kettes fokozaton villapróbáig sütöttem.

Semmi különös, de nagyon jólesik azokban a „mit is kívánok csak úgy” pillanatokban. Egész délelőttre feltölt energival. Megjegyezném, valamiért úgy alakult, hogy a mákos megfejtéseknél vesszük egyértelműnek a mielőbbi fogmosást. De a túrós sütiknél ugyanúgy kötelező.

Mindjárt a második este, miközben hazakísért minket, valaki hatalmasat üvöltött a hátunk mögött: Paulik megfordult, és hangosan nevetve az illető nyakába ugrott. Álldogált az idegen mellett néhány kicsit bamba fiatalember, hat évvel később a pesti éjszakában ezt nevezik majd lassulásnak, Paulik valamennyit végiglapogatta, kacagott, és nagyon hangosan beszélt franciául. Intett nekünk, jöjjünk közelebb, be is mutatott, bár azt hiszem, senkit nem érdekelt, hogy hívnak minket, különösen mert a vállamat átkarolva azonnal közölte rólam, egy szót sem beszélek ezen a nyelven, és szinte azonnal egy tágas lakásban találtuk magunkat a Rue de Rivolin, a Chatelet áruház közelében, ahová nekünk úgysem lesz pénzünk betérni, bordó falak között, az egyik szobában fekete, depressziós zene szólt, a másikban Madonna True Blue című lemeze forgott sokadszor, de nem utoljára, a harmadikban Chris De Burgh nyálazott a vörösbe öltözött hölgyről, a konyhában füveztek, Paulik rögtön beszállt, én nem kértem, pedig neki nagyon jól állt. Alex megkérdezte, nem bánja-e a házigazda, hogy nem hoztunk bort, Paulik azonnal kerített egy-egy pohárral mindkettőnknek. És amikor tíz perce hiába kerestem egy rakás francia képzőművész között, és azt hittem, többé sosem látjuk, de így is megérte, tűzforró kéz ereszkedett a vállamra, és a fülembe azt súgta valaki, Don Corleone, nagy tisztesség a számomra, hogy engem is meghívtál a házadba a lányod esküvője napján. Tánc közben úgy éreztem, szétrobbanok, ezer darabkámat soha többé nem lehet összerakni, itt maradok a bordó félhomályban a festmények alatt, a kisplasztikák hajlataiban, a képregények mousse de chocolat-val maszatolt lapjai közt örökre. Vagy beleveszek ebbe a sötét örvénybe.

Janka néni a piacra küldött minket, hogy vegyük meg a bemutatkozó vacsorára valót. Helyenként még magyarul sem értettem, mit írt a cédulára, úgyhogy Alex és én inkább az orrunkat követtük, és igyekeztünk nem túl sokat költeni. Paulik két csokorral érkezett, és mindent tudott a fogásokról, amelyekből mi egy szót sem értettünk, pedig a potage malouin végül is egyszerű kelkáposzta- és krumplileves, a navarin printanier bárányragu, a fehér dáma pedig szív alakú vaníliás sütemény, a közepében málnalekvárral. Evés közben képregényszövegeket adott a kis zöldség- és húsdarabkák szájába, valamennyi édes-bús aláfestő zene mellett mesélte el szomorú délutánját – Janka néni tehetetlenül igyekezett tálalni, újra meg újra kibuggyant belőle a nevetés, és miközben kiszaladt rendbe hozni a sminkjét, a szeme körül kialakult ijesztő fekete karikákat eltüntetni, odasúgta nekem: tünemény!

És Saint Michel pályaudvar lett Párizs neve, mellette a metrómegállóval, bonyolult, mint a nagyregény, ahol varázslat eltévedni, Gare d’Austerlitz felé indulni Port Royal helyett. Sosem mondták még a felnőttek, hogy lehet egész délelőtt kávét inni, este pedig elüldögélni ott, ahol adják. És hatalmas szélvihart jelentett Párizs neve az Étoiles-on, meg a Diadalív tetején, hirtelen záport a Trocadero kertben, testhez tapadó Párizs, tűzijátékot a lepecsételt szemhéjad mögött, ha csukott szemmel próbálsz végigmenni a Pont Neufön, a szigetről hazafelé botorkálva hajnalban…