Pár hete teljesen éles gondolatként villant belém, hogy beszélni kéne a nagyanyámmal. Nem olyan kis enyhe gondolatfoszlány volt, hogy de jó lenne beszélni a mamával, hanem szinte ötlet, vagy legalábbis felismerés, hogy ezt a dolgot, ami régóta nyomaszt meg kell beszélnem vele. 

Szinte meg is könnyebbültem, hogy most aztán megoldódik minden, majd ő, a határozott szavak embere, megmondja mi legyen. Csak egy pillanat volt az egész, vagy a pillanat tört része, és már vége is volt. Egy nagyot dobbant a szívem, mintha lehetséges lenne beszélnünk. Aztán ki kellett számolnom, hogy már huszonhárom éve meghalt, a nyolcvanadik életévében. 

Nem tudom miért, de akkor annyira közelinek éreztem, olyan lehetségesnek, olyan élőnek. Még meg is gyászoltam újra, persze ez már nem ugyanolyan gyász volt, mint akkor, de mégis több napig éreztem folyamatosan a hiányát.

Tegnap meg aludttejre lett volna szükségem. 2011-ben aludttejet nem találni minden konyhában, hiszen ez a tej, amit a boltban veszünk, nem nagyon alszik meg. És az aludttejről megint a mama jutott eszembe. Aludttejes krumplilevest kéne főznöm. Sok kaporral.

Furcsa. Pedig olyan jó lenne beszélnünk!