Pár hete teljesen éles gondolatként villant belém, hogy beszélni kéne a nagyanyámmal. Nem olyan kis enyhe gondolatfoszlány volt, hogy de jó lenne beszélni a mamával, hanem szinte ötlet, vagy legalábbis felismerés, hogy ezt a dolgot, ami régóta nyomaszt meg kell beszélnem vele.
Szinte meg is könnyebbültem, hogy most aztán megoldódik minden, majd ő, a határozott szavak embere, megmondja mi legyen. Csak egy pillanat volt az egész, vagy a pillanat tört része, és már vége is volt. Egy nagyot dobbant a szívem, mintha lehetséges lenne beszélnünk. Aztán ki kellett számolnom, hogy már huszonhárom éve meghalt, a nyolcvanadik életévében.
Nem tudom miért, de akkor annyira közelinek éreztem, olyan lehetségesnek, olyan élőnek. Még meg is gyászoltam újra, persze ez már nem ugyanolyan gyász volt, mint akkor, de mégis több napig éreztem folyamatosan a hiányát.
Tegnap meg aludttejre lett volna szükségem. 2011-ben aludttejet nem találni minden konyhában, hiszen ez a tej, amit a boltban veszünk, nem nagyon alszik meg. És az aludttejről megint a mama jutott eszembe. Aludttejes krumplilevest kéne főznöm. Sok kaporral.
Furcsa. Pedig olyan jó lenne beszélnünk!
Nekem egy hete ment el a Nagymamám… Még szerintem nem teljesen fogtam fel. Írtam én is róla, ha van kedvetek olvassátok el (http://derulato.blogger.hu/2011/02/01/nagymamam-emlekere).Nagyim elment jan. 27-én hajnal 5:40-kor álmában, és 6-kor megszületett az unokabátyámék 4. gyereke… Hiszem, hogy a lélek sem "vész el, csak átalakul". Vagy legalábbis jó ebben hinni… :)Kati
Ismerős érzés. Néha még ma is figyelmeztetnem kell magam, hogy keresztanyám már több mint hét éve elment, a mai napig úgy érzem itt van mellettem. Mikor már napokig körülötte forognak a gondolataim kimegyek a temetőbe és beszélgetek vele, ilyenkor úgy érzem minden helyre került. Furcsák ezek a dolgok.
Érdekes, mert nekem nem szokott ilyen érzésem lenni, és ez most annyira élő volt, hogy meg is lepett.
Kedves Eszter!A saját gondolataimat olvastam és meg is álltam egy pillanatra a csodálkozástól.Az én kivételes nagymamám sem él már, de sokat álmodom vele és kérem a tanácsait.Talán küldi is őket!Remek szakácsnő volt és a csládjának élt, tőle szerettem meg a sütés.főzést.Szóval köszönöm,hogy a mai gondolatodat megosztottad velünk!Judit
13 éve halt meg nagymamám. A mai napig van olyan, hogy nyúlnék a telefon után, mert valamit azonnal el kellene mesélni. És a mai napig döbbenetes, amikor a fiam, aki már alig ismerte, pontosan ugyanúgy reagál, ugyanazt szereti, ugyanaz tetszik neki….
Biztosan nem volt véletlen ez az érzés, talán hamarosan az ok is kiderül, maradj rá nyitott:)
Aranyos kislány voltál! Én is sokszor álmodom a meghalt szeretteimmel és járok a temetőbe. Nagyon hiányoznak hosszú évek után is.A képen a pesti nagymamád látható?
nekem is szokott lenni olyan, hogy úgy érzem, azonnal beszélnem kell velük és olyankor meg is teszem és semmi kétségem afelől, hogy valóban velük kommunikálok. jó érzés, hogy ha valamit tudatni akarok velük, akkor van rá módom és legkevésbé sem zavar és nem is befolyásol, hogy mások ezt esetleg a fantáziám művének vagy szimplán hülyeségnek titulálják:)
Helyes kislány voltál és érdekes, de az én nagymamám is főzött kapros krumplilevest vagy aludtejjel vagy csak tejjel, ő is már ezer éve halott, de minden nap gondolok rá, ugyanazokat az ételeket főzöm, amit tőle láttam, csodás sütiket sütött, szoktam álmomban újra enni a sütijeit.Azt mondják ahogy öregszem egyre jobban rá hasonlítok.Hát ez az élet:-))))
Az én Mamim 13 éve halott, de ha néha álmodom róla még az illatát is érzem! (Volt, hogy úgy ébredtem, hogy csorogtak a könnyeim a veszteségtöl)A mai napig, ha álmodom valakivel -legyen akár távoli rokon vagy ismerös, másnap felhívom, hogy hogy van!?
Erzsébet, az erdőbényei nagyanyám kezében vagyok, de a másik oldalon látszik kicsit a pesti nagyanyám is.
Ismerős, nagyon is, amit írtál… A pillanat törtrészéig tart csak, de közben olyan jó!!! Nekem már nemcsak a nagymamikra jön elő az érzés. A telefonért ugyan már nem nyúlok, ha Anyának szeretnék hirtelen elújságolni valamit.De beszélgetni muszáj. Mindegyikükkel, szülőkkel, nagyszülőkkel, akik már csak a gondolataimban tudnak válaszolni. Huszonévnyi hiány után sem múlik ez el, hiába mondják, hogy az idő múlásával megoldódik.És nem csak az emlékeinkben élnek tovább. Azért fogják a kezem is. Néha bátorítón megszorítják, néha elengedik, fejcsóválva. Hogy tudjam, jót s jól teszem-e a dolgaim vagy sem….Hiába múltam bőven félszáz, gyerek maradok, nekik:)
Kedves Eszter!Nagyon meghatódtam az írásodon! Én már elmúltam hatvan, így sajnos nem csak a szüleim, de a nagyszüleim is meghaltak régen. Nekem is sokszor eszembe jut, milyen jó lenne velük még beszélni. Hiányoznak nagyon, de azt mondják, akire gondolunk, az örökké él.