Fűszer és Lélek

A végén mi magunk is elhittük

Apám, aki 1948-ban született Erdőbényén, imádta kihallgatni a családi és baráti beszélgetéseket arról, hogy ki hogy került haza a háború után, vagy hogy élte túl a borzalmakat. Mindent megjegyzett, a hadban álló feleket, a repülőket, a tankokat, az egész háborúskodást. Egyszer, egy volt katona érkezett az ovijukba, és elmesélte a gyereknek, hogy milyen szép és gazdag országot építenek majd a szovjet elvtársakkal közösen, és reméli, hogy ebben a munkában majd az óvódások is részt vesznek.

Apukám felállt, és a közölte, hogy:
Úgy is mindent lebombáznak majd az angolok.
Honnan tudod ezt fiacskám? 
Hát a rádióban hallottam, apám beszélte valakivel.

A kedves bácsi, és a barátja hazakísérték 4 éves apámat az oviból, és átkutatták a házat, rádió adóvevő után kutatva. Szerencsére rádiójuk se volt a háború után még a nagyszüleimnek, mert azt, amit a háborúban elvittek, még nem sikerült pótolni.

Valamelyik este a kislányommal néztük a Harry Pottert.

Igen, tudom, hogy nem 4,5 éves kislányoknak való, meg miért nem olvasom nekik, ha már… Az az igazság, hogy annak, akinek 8 évvel idősebb nagy tesója van, bizonyos dolgok hamarabb jönnek el. 
Zálival is olvasunk sokat, meg a nagy kedvencek az unikornisok és  a hercegnők, de azért a bátyja dolgait is figyelgeti rendesen. Nem zárhatom külön őket, és nem is volt ebből még baj. 

Dávid elkezdte nézni a nagy varázslót, Záli pedig odakucorodott mellé, és ott is maradt. Imádta.
A film közepénél a férjemnek csörgött a telefonja, és beszélt valakivel két mondatot. Nem tudom miért, de a lányom meg volt győződve róla, hogy egy igazi varázsló hívta a film közben az apját. Ehhez azóta is ragaszkodik.

Fel is kellett hívni a nagymamát, hogy elmeséljük, hogy beszéltünk egy igazi varázslóval telefonon, és – ez nagyon fontos – ő hívott minket és nem mi hívtuk őt. Nagyon izgatja a téma, többször felhozza, látom, hogy gondolkodik rajta. Jövő héten, ha vége lesz a szünetnek, szinte biztos vagyok benne, hogy elmeséli majd az oviban is.

Nekem is volt ilyen kis félreértésem. Egyszer valami távoli rokon jött Kanadából, és hozott egy csomó csokit, illetve mutatott sok fényképet a házáról. Valahol egy szálloda éttermében találkoztunk vele, ahova trolival mentünk. Utána pár évig én meg voltam győződve róla, hogy mi jártunk Kanadában, ahol piros trolikkal mentünk a szállodáig ahol laktunk. Hiába mondták a szüleim, hogy ez nem így volt, én meg voltam győződve az igazamról.
Én is mindenkinek elmeséltem, hogy a nyári szünetben Kanadában jártunk…
De a legjobb az volt, amikor egy néniről, akit igazából nem is ismertünk, csak gyakran láttunk, kitaláltuk magunknak, hogy boszorkány. Akkor már alsósok voltunk, olyan 9-10 évesek. Eleinte mindenki nevetett, és egyre durvább “megtörtént esetekkel”  rémisztgettük a többieket a nénivel kapcsolatban, de pár hét múlva már nem mertem bemenni a boltba ha épp bent volt, és inkább kerültem egy háztömböt, ha megláttam az utcában, csak nehogy el kelljen mennem mellette. Még felnőtt koromban is rossz érzés fogott el ha megláttam, pedig tudom, hogy minden hülyeséget mi magunk találtunk ki róla. Csak hát a végén el is hittük.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!