A lányomnak két hete el van dugulva az orra, ettől aztán rosszul alszik, nyűgösen ébred, és egész nap hisztis. De tegnap már eljutottunk oda, hogy egyszerűen képtelen voltam tolerálni az egésznapos nyafogást, és amikor este a hamburgeresnél nem akart odaülni ahhoz az asztalhoz, ahova mi ültünk, akkor úgy éreztem, hogy ez a mai nap fénypontja.
Most, hogy oviban van, nagyon szégyellem, hogy így éreztem, de tegnap egyszerűen odáig nyújtotta az idegeimet, hogy estére szép lassan elpattant mindegyik szál.
Reggel nem tetszett a zokni, túl hosszú volt. A póló nem volt elég rózsaszín, és húztam a haját a hajkefével.
Utána nem volt jó a mese, se a mesekönyvben, se a laptopon, majd puszit akart adni neki a bátyja, és végül nem akart ebédelni. Ezekért mind könnyekkel sírt, hangosan, vígasztalhatanul. Ebéd után aludt egyet szerencsére, de nyűgösen ébredt.
Csak azért volt hajlandó felkelni, mert a barátnőjével találkoztunk. El is telt egy egész óra sírás nélkül, de aztán eltört egy zászló hurkapálcája, amit az utcán kapott, és úgy már nem volt jó. Egy idegen, de nagyon kedves néni szerzett egy újat, de akkor meg elfáradt a száz méteres séta után és az apja nyakába akart ülni, akinek épp durván meg van húzódva a háta, mozogni is alig tud, nemhogy nyakába venni a Borsószem Királykisasszonyt.
Pár perc csend után a gyerekek kaptak egy fagyit, Záli rózsaszínt, mert nem az íz, hanem a szín számít.
Megbotlott egy kockakőben, elesett, de úgy, hogy a homlokával lefejelte a fagyit, ami végig folyt a fején. Akkor bevallom nevettem. Sőt, eszembe jutott, hogy lefényképezem, mert ez már tényleg annyira a megkoronázása a napnak, hogy egy fotót megér. Még azt is elképzeltem, hogy nyomok egy szelfit, háttérben a toporzékoló fagyifej lányommal. Jófej, és a lányommal együttérző barátaim lebeszéltek.
Ezután jött a hamburgervacsora, amikor először nem akart mellénk ülni, majd sírt, végül nem tetszett neki a halrudacska, amit ő maga kért. Este olyan sokáig nem jött álom a szemére, és annyit nyafogott addig, amíg végre elaludt, hogy a stressz-szintem az egekben volt, fél egykor aludtam el, és hajnali ötkor ébredtem.
Anyukám szerint front van. Szerintem meg minden embernek lehetnek rossz napjai, amit az évek alatt megtanulunk kezelni, de néha nekem igenis jól esne hasonlóan viselkedni: sírva fakadni, hisztizni, nyafogni, undoknak lenni. És bízni benne, hogy egy sokkal jobbfej anyukám van, mint amilyen én voltam tegnap.
Nálatok is szokott elszakadni a cérna? (Nyilván.)
És akkor mit tesztek? Hogy billen helyre a világ?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: