Mit csináljon a gyerek négy és nyolc között?

Nem saját kérdés, az iskolareformmal kapcsolatos poszt után kérdezte valaki, hogy ha nem kell sokat tanulnia a gyerekeknek otthon, és edzésre se járnak minden nap, akkor mivel töltik majd el az idejüket?
Nem szeretnék a saját fiam példájával előhozakodni, úgyhogy inkább leírom, mit csináltam én, amikor még általános iskolás voltam.
10 perc sétára laktam a sulitól, úgyhogy kettőkor már otthon voltam, de sokszor egykor. Ebédeltem valamit, aztán gyorsan megírtam a leckém, ha nagyon muszáj volt, akkor tanultam is, persze szigorúan csak a minimumot, nyolcadikig nem volt miért nagyon hajtani, így is megvolt a négyes-ötös mindenből, kivéve kémiából és oroszból.

Viszont rengeteget olvastam. Akkoriban persze ez nem volt kiemelkedő teljesítmény, de minden héten elolvastam egy könyvet felsőben legalábbis. Egyébként pont az én gyerekkoromban jöttek be a kis elektromos játékok, amit videójáték névvel is illettünk, úgyhogy már mi is gépeztünk. Persze közel nem annyit, mint a mostani srácok, és bevallom, engem nem is hozott annyira lázba a dolog, inkább a fiúk lelkesedtek ilyesmiért. Mi lányok sokat bandáztunk, feljártunk egymáshoz, és csak lógtunk bele a vakvilágba. Zenét hallgattunk, álmodoztunk, és elképesztően sokat beszélgettünk.
Negyedikben egy egész évet töltöttem például tervezgetéssel. Két dolog iránt lelkesedtem akkoriban igazán: az állatokért, és a süteményekért. Úgyhogy el is határoztam, hogy én leszek az első cukrász-állatorvos, aki olyan szuper süteményeket süt, amiért az ország másik végéből is elzarándokolnak majd az emberek, és persze annyira jó állatorvos is, hogy még messzi, egzotikus országokból hozzám hozzák majd a sok beteg állatot. Mivel az állatok gyógyítását erkölcsi kötelességemnek éreztem, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem kérhettem érte pénzt.

Úgyhogy a cukrászdámból váltam gondolatban milliomossá, és a sok pénzem azonnal el is jótékonykodtam a cukrászdával szomszédos rendelőmben.
Komoly tervezést igényelt a karrierem, naponta újra kellett tervezni mind a cukrászdát, mind a rendelőt. A fagyipulttól kezdve a kávéfőzőig mindennek pontos helye volt a hetente telerajzolt spirálfüzetben, csakúgy, mint a műtőknek és az előadótermeknek, ahol állatvédelmet oktattam. Ha jobban belegondolok, a cukrászda rész azért sokkal aprólékosabban ki volt dolgozva, volt például árlap, és Kedvenc tortáim című füzetecske is, amibe 100 tortát soroltam fel, amit állandóan árulni szándékoztam.
De hogy valami konkrétumot is írjak, mi sokat sétáltunk a szüleimmel hétköznap esténként. A Duna-parton laktunk, és sokszor mentünk le a Lánchídig, vagy csak kisétáltunk a Károlyi-kertbe, ahol én hintáztam, a szüleim beszélgettek. Illetve voltak jó kis főzőcskézős estéink, amikor a pici konyhában szorongtunk, anyu főzött valami hétköznapit, vagy néha apu valami különlegeset, és beszélgettünk, a szüleim meg táncoltak egy-egy számra, amit szerettek.

Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha semmit nem csináltunk volna, de hogy őszinte legyek, nekem pont ezek a napok hiányoznak. Amikor csak együtt vagyunk, és igazából nincs semmi dolgunk. Írtam már erről, hogy tudósok szerint is mennyire szüksége van a gyerekeknek, és a fejlődő agyuknak arra, hogy unatkozzanak, és ne dolgozzanak folyamatosan.
Lemenni a játszótérre, és órákig köröket rajzolni egy bottal a homokba, vagy lefeküdni a fűbe, és nézni a felhőket.

Én nem mondom azt, hogy teljen ezzel a gyerekek élete (mondjuk miért ne?), mert úgy is ejön az a nap, amikor maguktól fontosnak érzik majd a tanulást, azt, hogy minél több ötösük legyen, és felvegyék őket a gimibe, majd onnan a megálmodott egyetemre, de az általános iskola ne szóljon már erről…
Tegnap épp mesélte egyik volt kolléganőm, hogy a tavaszi szünetre felbérelt egy külön matektanárt, aki napi 4 órában foglalkozik majd az ötödikes lányával, hogy jobban elmélyülhessen az anyagban. Mert félévkor csak négyes lett. Nem ért egyet saját magával, és tőlem várt megerősítést, így vagy úgy. Mondtam neki, hogy azt is meg tudom érteni, ha úgy érzik, sokkal több van a gyerekben, mint amit a jegyei alapján mutat, de azt is, ha megvonják a vállukat, és azt mondják, hogy még csak ötödikes, ki a fenét érdekli, hogy négyes vagy ötös?! Persze az egyes és a kettes között sokkal nagyobb lenne a különbség.

Én egyszer egy tavaszi szünetben töltött orgonaleveleket gyártottam a barátnőmmel a játékbabáknak. Egy héten keresztül, napi több órában. Fogtunk egy-egy vágódeszkát, egy-egy kést, és egy nagy tálba szórtuk a nagyon apróra vágott orgonaleveleket, majd ezzel az aprólékkel megtöltöttük az egész leveleket, és a szárával ügyesen össze is fogtuk, hogy ne nyíljanak szét. A hét végére már nagyon gyorsan tudtuk csinálni, és gyönyörű, egyforma töltelékeink voltak.
És persze ezzel is sokat tanultunk. Egyformán, és gyorsan vágni, percízen tölteni. Türelmesek lettünk, és elképesztően nagyokat nevettünk.

Mielőtt azt mondanátok, hogy a világ 30 év alatt nagyon sokat változott, azt kell mondjam, hogy tudom. De ettől még ezekre a dolgokra szükségünk van. Játékra, unatkozásra, boldogságra. Különben baj lesz a vége, és lehet, hogy nem most, hanem pár évtized múlva, és lehet, hogy nem mindenkinél, csak mondjuk az emberek 10%-nál, de büntetlenül ezt nem lehet tovább erőltetni.