A társasházunk udvarán van egy nagyon klassz játszótér, így ritkán megyünk másik térre, de azért néha nekünk is fel kell kerekednünk, ha a nagy csúszdán szeretnének játszani a srácok. Én különben sem vagyok jó mami ebből a szempontból, nálam másfél óra után eljön a pillanat, és menni kell. Már Dávidnál is így volt, egyszerűen nem tudtam reggel kilenctől ott ülni a homokozó szélén, és fél egyig homoktortákat sütni, akárhogy szeretem a gyerekem. Pedig az eszemmel tudom, hogy jó a gyereknek, de ha egyszer nekem nem jó, akkor kell valami megoldás. Ez a kilencven perc, erre vagyok hitelesítve.
Néha megy egy kicsit több is, mondjuk hétvégén, ha ott van mind a két gyerek, és tényleg önfeledten játszanak, akkor persze nem indulunk haza csak azért, mert ez nem az én terepem.
Szóval, elmentünk a “nagy” játszótérre játszani, ahol legalább ötven kicsi szórja a homokot egymás hajába. És egyszer csak a homokozó közepén két másfél év forma kisördög, összeveszett az egyik lapáton, erre az egyik egy hatalmasat lezavart a másiknak.
Akinek van gyereke, az tudja, hogy ebben a korban ez teljesen normálisnak tekinthető, ilyenkor még nem igazán az eszük, mint inkább az érzelmeik vezérlik az embert. Nincs is ezzel igazából soha semmi baj, ilyenkor az szokott következni, hogy a két gyerek anyukája beszalad a kötelek közé a ringbe, szétszedi a gyerekeket, a bűnös bocsánatot kér, az anyukájával együtt, az áldozat pedig megvigasztalódik, és elfogadja a bocsánatkérést, majd a játék folytatódik tovább. Vannak persze verekedősebb gyerekek, sőt, olyanok is, akikre nem árt komolyabban odafigyelni, mert pillanatok alatt harapnak, hajat húznak, vagy csípnek, de még ezekkel se szokott igazi nagy gond lenni, legfeljebb az anyukák is homokoznak, hogy karnyújtásnyira legyenek ha szükség van rájuk.
Most az történt, hogy a megütött kisfiú apukája felszólította a kisfiát, hogy üssön vissza.
Még azt is hozzátette, hogy ne legyél nyuszi, ne hagyd magad, gyerünk, zavarj le egy nagyot! Mindezt hangosan, hogy mindenki hallja.
Szerencsére a másik kisfiú anyukája ezt nem várta meg, még egyszer elnézést kért a kisfiútól, és kivitte a sajátját a homokozóból.
Mindezt csak azért mesélem el, mert van egy 2,5 és egy 11 éves gyerekem, és elképesztő, hogy mennyit változott a világ nyolc év alatt. Természetesen, és mindenki legnagyobb szerencséjére, ez a fajta viselkedés és nevelés ritka, de sajnos mégis egyre gyakoribb. Nem akarok itt hosszú sorokat írni arról, hogy bezzeg az én időmben, de mégiscsak kikívánkozik annyi, hogy pár évtizede, még nagyon csúnyának számított egy kisgyerek szájából a hülye szó, és se az óvónéni, se az anyukák nem vették jónéven az elhangzását. Én kaptam is érte fagyi megvonást.
Most meg pici, totyogós gyerekeket arra nevelnek, hogy verekedjenek, üssenek vissza. Nem az első eset, hogy ezt látom. Hallottam már belőle vitát is a szülők között, ahol az agresszor szülő azzal védekezett, hogy nem az ő gyereke kezdte a verekedést, ő csak azt tanítja a sajátjának, hogy ne hagyja magát, üssön vissza, és ne legyen tutyi-mutyi.
Ebben a pici korban tanulnak meg a gyerekek osztozkodni, együtt, de legalábbis egymás mellett játszani, barátkozni, a kérem és köszönöm szavakat. Persze mindegyiknek rosszul esik, ha valaki ráül az ő kismotorjukra, ami fél órája felborulva várakozik a mászóka mellett, és már rohan is oda, hogy sikítva szerezze vissza, de ilyenkor anyukák meg szokták kérni, hogy engedje meg a másik kicsinek is, hogy kicsit használja. Aztán amikor eljön a hazaindulás időpontja, akkor úgyis begyűjtésre kerül minden kis lapát és homokozóforma. Jobban mondva, ez így volt tíz éve, most már olyan is van, aki nem engedi más gyerekének a lapátok koptatását, hanem azonnal lecsap rá, és elteszi, mihelyt földet ér. Nem szól a nyolcéves fiára, ha az valahogy belepréselte magát a babahintába, hogy ugyan már üljön át a másikba, ahol viszont a babák még nem tudnak ülni, és nem tanítja a gyerekének a kérem és köszönöm szavakat. Pedig ha valamire jó a homokozó, akkor ez az.
De verekedésre buzdítást csak az utóbbi két évben látok, és komolyan nagyon megijeszt. Mondjuk az is friss szokás, hogy ha valakinek nem szimpatikus egy másik anyuka, akkor megjegyzést tegyen rá, és mondjuk a politikai nézeteit próbálja kitalálni. A barátnőmet múltkor lebiomamizták, és ez még egy kedves jelző azok közül, ami néha elhangzik.
Biztos vagyok benne, hogy a gyerek nem akkor fog érvényesülni az életben, ha totyogósként verekedni tanítja az apja.
Bízom abban, hogy továbbra is mindenki megtanulja kölcsönadni a játékát, és legalább óvodás koráig emlékszik majd a kéremre a köszönömre és a sziára. Boldog lennék, ha nem kis rasszistaképző lenne a játszótér. A házunkban pl. nagyon sok kínai, orosz és pár francia gyerek osztozik a játszótéren a magyarokkal. Annyira jófejek egymással! Remélem nem én vagyok menthetetlenűl naív, egy álomvilágban élő anyuka, de ezen tényleg teljesen kiborultam. Az csak rontott a helyzeten, hogy ez az apuka egy első ránézésre kifejezetten szimpatikus, jólöltözött, fiatal férfi volt. Olyan, akivel bármikor elbeszélgetnél az időjárásról vagy a futóbiciklikről. (Kép:www.ivillage.ca)
