Fűszer és Lélek

Harc a homokozóban: üss vissza fiam!

fightA társasházunk udvarán van egy nagyon klassz játszótér, így ritkán megyünk másik térre, de azért néha nekünk is fel kell kerekednünk, ha a nagy csúszdán szeretnének játszani a srácok. Én különben sem vagyok jó mami ebből a szempontból, nálam másfél óra után eljön a pillanat, és menni kell. Már Dávidnál is így volt, egyszerűen nem tudtam reggel kilenctől ott ülni a homokozó szélén, és fél egyig homoktortákat sütni, akárhogy szeretem a gyerekem. Pedig az eszemmel tudom, hogy jó a gyereknek, de ha egyszer nekem nem jó, akkor kell valami megoldás. Ez a kilencven perc, erre vagyok hitelesítve. 
Néha megy egy kicsit több is, mondjuk hétvégén, ha ott van mind a két gyerek, és tényleg önfeledten játszanak, akkor persze nem indulunk haza csak azért, mert ez nem az én terepem. 
Szóval, elmentünk a “nagy” játszótérre játszani, ahol legalább ötven kicsi szórja a homokot egymás hajába. És egyszer csak a homokozó közepén két másfél év forma kisördög, összeveszett az egyik lapáton, erre az egyik egy hatalmasat lezavart a másiknak.
Akinek van gyereke, az tudja, hogy ebben a korban ez teljesen normálisnak tekinthető, ilyenkor még nem igazán az eszük, mint inkább az érzelmeik vezérlik az embert. Nincs is ezzel igazából soha semmi baj, ilyenkor az szokott következni, hogy a két gyerek anyukája beszalad a kötelek közé a ringbe, szétszedi a gyerekeket, a bűnös bocsánatot kér, az anyukájával együtt, az áldozat pedig megvigasztalódik, és elfogadja a bocsánatkérést, majd a játék folytatódik tovább. Vannak persze verekedősebb gyerekek, sőt, olyanok is, akikre nem árt komolyabban odafigyelni, mert pillanatok alatt harapnak, hajat húznak, vagy csípnek, de még ezekkel se szokott igazi nagy gond lenni, legfeljebb az anyukák is homokoznak, hogy karnyújtásnyira legyenek ha szükség van rájuk. 
Most az történt, hogy a megütött kisfiú apukája felszólította a kisfiát, hogy üssön vissza.
Még azt is hozzátette, hogy ne legyél nyuszi, ne hagyd magad, gyerünk, zavarj le egy nagyot! Mindezt hangosan, hogy mindenki hallja. 
Szerencsére a másik kisfiú anyukája ezt nem várta meg, még egyszer elnézést kért a kisfiútól, és kivitte a sajátját a homokozóból. 
Mindezt csak azért mesélem el, mert van egy 2,5 és egy 11 éves gyerekem, és elképesztő, hogy mennyit változott a világ nyolc év alatt. Természetesen, és mindenki legnagyobb szerencséjére, ez a fajta viselkedés és nevelés ritka, de sajnos mégis egyre gyakoribb. Nem akarok itt hosszú sorokat írni arról, hogy bezzeg az én időmben, de mégiscsak kikívánkozik annyi, hogy pár évtizede, még nagyon csúnyának számított egy kisgyerek szájából a hülye szó, és se az óvónéni, se az anyukák nem vették jónéven az elhangzását. Én kaptam is érte fagyi megvonást. 
Most meg pici, totyogós gyerekeket arra nevelnek, hogy verekedjenek, üssenek vissza. Nem az első eset, hogy ezt látom. Hallottam már belőle vitát is a szülők között, ahol az agresszor szülő azzal védekezett, hogy nem az ő gyereke kezdte a verekedést, ő csak azt tanítja a sajátjának, hogy ne hagyja magát, üssön vissza, és ne legyen tutyi-mutyi. 
Ebben a pici korban tanulnak meg a gyerekek osztozkodni, együtt, de legalábbis egymás mellett játszani, barátkozni, a kérem és köszönöm szavakat. Persze mindegyiknek rosszul esik, ha valaki ráül az ő kismotorjukra, ami fél órája felborulva várakozik a mászóka mellett, és már rohan is oda, hogy sikítva szerezze vissza, de ilyenkor anyukák meg szokták kérni, hogy engedje meg a másik kicsinek is, hogy kicsit használja. Aztán amikor eljön a hazaindulás időpontja, akkor úgyis begyűjtésre kerül minden kis lapát és homokozóforma. Jobban mondva, ez így volt tíz éve, most már olyan is van, aki nem engedi más gyerekének a lapátok koptatását, hanem azonnal lecsap rá, és elteszi, mihelyt földet ér. Nem szól a nyolcéves fiára, ha az valahogy belepréselte magát a babahintába, hogy ugyan már üljön át a másikba, ahol viszont a babák még nem tudnak ülni, és nem tanítja a gyerekének a kérem és köszönöm szavakat. Pedig ha valamire jó a homokozó, akkor ez az.
De verekedésre buzdítást csak az utóbbi két évben látok, és komolyan nagyon megijeszt. Mondjuk az is friss szokás, hogy ha valakinek nem szimpatikus egy másik anyuka, akkor megjegyzést tegyen rá, és mondjuk a politikai nézeteit próbálja kitalálni. A barátnőmet múltkor lebiomamizták, és ez még egy kedves jelző azok közül, ami néha elhangzik. 
Biztos vagyok benne, hogy a gyerek nem akkor fog érvényesülni az életben, ha totyogósként verekedni tanítja az apja.
Bízom abban, hogy továbbra is mindenki megtanulja kölcsönadni a játékát, és legalább óvodás koráig emlékszik majd a kéremre a köszönömre és a sziára. Boldog lennék, ha nem kis rasszistaképző lenne a játszótér. A házunkban pl. nagyon sok kínai, orosz és pár francia gyerek osztozik a játszótéren a magyarokkal. Annyira jófejek egymással! Remélem nem én vagyok menthetetlenűl naív, egy álomvilágban élő anyuka, de ezen tényleg teljesen kiborultam. Az csak rontott a helyzeten, hogy ez az apuka egy első ránézésre kifejezetten szimpatikus, jólöltözött, fiatal férfi volt. Olyan, akivel bármikor elbeszélgetnél az időjárásról vagy a futóbiciklikről. (Kép:www.ivillage.ca)

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Amikor meg babysitteltem egy angol testverparra – 3 eves fiu, masfel eves kislany – nap mint nap legalabb huszszor szemtanuja voltam ahogy a fiu hatalmasakat rug,csap,lok a kislanyon, az meg olyan nagyokat esett ekozben,hogy csak koppant a kis feje a padlon..Hiaba magyaraztam neki, hogy ez a kishuganak nagyon nem jo,nem fogta fel.Ugy tunik a szuloket nem zavarta,nem lattam hogy raszoltak volna. Egyszer a bekes nap kozepen UJRA megtortent. Szokasos fiu lok,kislany feje koppan es sir,es akkor – hirtelen elhatarozasbol – felallitottam oket egymassal szembe es megkertem a kislanyt,hogy legyen kedves visszautni a kisfiura. Meg mindig elottem van a kis arcuk ahogy ramcsodalkoztak,aztan mosolyogtak,hogy ez talan vicc, de vegul a kislany kezebe vette az ugyet es jot behuzott a batyjanak. Persze most az sirt es vinnyogott. El lett magyarazva hogy ez ilyen erzes amikor o ut. Megertette, mert attol kezdve tobbet nem lokdoste a hugat.

  2. Zagrebacka Macka says: (előzmény @Fűszeres Eszter)

    Persze nyilván sok függ, hogy miben is manifesztálódik az erőszak. Ha csak meglöki, azt meg lehet érteni. Talán a csapkodást (eközben, ha véletlenül eltalál valakit), rugdosást a levegőbe (megint csak véletlenül talál el valakit)… de direkt pofont, ütést szerintem látnia kellett valahol mintában.. egyébként -egyidejűségi effektus- pont most hallottam a pszichológust a rádióban arról, hogy egyre erőszakosabbak vagyunk, mi magyarok, meg hogy hogy lehetne levezetni. Szóval tényleg ez van…

  3. Fűszeres Eszter says: (előzmény @Zagrebacka Macka)

    Én se vagyok szakember, de azt látom, hogy nem agresszív gyerekek is próbálgatják az erejüket, meg azt is, hogy mi egy ilyenre a válasz, mi a reakció. Szerintem ez olyan ösztönös dolog, mint a kiskutyák játékos műbalhéja. Persze kell reagálni rá, de tuti, hogy minden gyerek így, vagy úgy, de megpróbálja.

  4. Zagrebacka Macka says:

    Nem vagyok ugyan szakember, de szerintem nem természetes az sem, hogy egy másfél-két éves kisgyerek első indulatból üssön. Ha így tesz, akkor valahonnan mintát kapott hozzá és/vagy nem kezelték megfelelően az érzelem-kitöréseit.
    Ugyanakkor nyilván ez az apuka is azt látja a való, a felnőttek világában, hogy “jó fellépéssel” többre megy az ember, aki meg mindig elsomfordál, nem áll ki magáért, max. frusztrált lesz, siekres nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy verekedni kell, csak ugye egy pelenkás még nem tudja magát mondjuk verbálisan megvédeni, és elmagyarázni az “agresszornak”, hogy miért nem jó ötlet kitépni a lapátot a kezéből, vagy pofont adni.
    Maygarán igen: minden a mi világunkból megy át a gyerekekbe, és nem csodálkozom, ha durvulást látsz, szerintem mindenki egyre feszültebb, idegesebb, türelmetlenebb és baromi kevéssé toleráns. (bár megjegyzem, nem ma volt, hanem 20 éve, mikor egy zsúfolt zebrán, egy rövid zöldön akartam átkelni a babakocsis fiammal, és belépett elénk egy nő, akinek így véletlen a sarkára toltam a kocsit. (nem nagyot, azt az esernyős chicco-t, de biztos nem volt kellemes. Én azonnal elnézést kértem, ő meg üvölteni kezdett, hogy szuka vagyok (így!). Szóval, ami ma van, nem a semmiből keletkezett, de szépen fejlődünk :-(((


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!