Ciki hogy néha nincs kedvem főzni?
Szerencsére nem arról van szó, hogy nem telik vacsorára, vagy ne jutna időm összedobni valamit, csak egyszerűen nincs kedvem hozzá. Kicsit se.
Különben se kéne meleg ételt tennem minden este az asztalra, de így szoktattam őket, már sértésnek érzik, ha vajas kenyér van. Vagy ami még rosszabb, annyira kiművelték magukat, hogy megjegyzik, nem jó ötlet vacsorára ennyi szénhidrátot enni, meg különben sincs benne semmi vitamin. Persze átlátok rajtuk, mert ha frissen sült kenyér lenne, ropogós héjjal, és langyos béllel, akkor bezzeg két kiló is elfogyna negyven deka vajjal, és egy kisebb sóheggyel. Rögtön nem nyafogna egyik se, hogy skorbutban halálozik majd el, és kijön a gyerekvédelem, és legalább egy kis süti lehetne itthon ha már nem voltam képes rendes vacsorát készíteni. Meg a hideg ételtől megfájdul a torkuk.
Na jó, akkor együnk egy hamburgert, vagy rendeljünk egy vacak pizzát, azzal kiengesztelhetem őket.
Engem nem borít ki a junk food havonta egyszer, sőt annak is tudok örülni, ha valaki, aki nem én vagyok, összeüt egy rántottát.
Mindig csodálkozom, amikor anyám hétvégén megkérdezi a gyerekeket, hogy mit főztem? Mintha rosszallaná, hogyha nem itthon eszünk, hanem csak beülünk hirtelen valahova, és ne adj Isten, sült krumplit eszünk. Pedig anyai nagyanyámról is kering egy klasszikus történet:
Legkisebb fia – akit a család Gabinak hívott, de igazából Tivadarnak anyakönyvezték-, egyszer este hazaért, és a mama megkérdezte:
– Éhes vagy kisfiam, ennél valamit?
– Igen, mi van vacsorára?
– Semmi.
Ma nálunk semmi se lesz vacsorára, bár lehet, hogy a tegnapi sült csirke vajas zsírját felkínálom, de az is lehet, hogy nem, csak hagyom, hogy megoldják helyettem a dolgot. Bármi jó lesz jeligére.
Remélem gyerekeim nem ezt a Monty Python viccet mesélik majd sanyarú gyerekkorukról:
A helyszín egy trópusi paradicsom. Négy, igen elegánsan öltözött úriember a naplementében gyönyörködik. Lerí róluk, hogy milliomosok.
Hm. Szép ez a naplemente.
És milyen finom ez a bor! Igaz?
Úgy, ahogy mondod. Ki gondolta volna negyven évvel ezelőtt, hogy majd itt fogunk ülni nemes bort kortyolgatva.
Bizony senki! Akkoriban örültünk, ha egy csésze teát ihattunk.
Egy csésze hideg teát!
Amiben nem volt se citrom, se cukor.
Se tea!
És persze csorba volt a csésze.
Nekünk csészénk se volt. Mi újságpapírból ittunk.
Mi meg vizes rongyot ettünk vacsorára.
De szegényen is boldogabbak voltunk. Boldogabbak, mint most!
Éppen azért, mert szegények voltunk. Apám mindig azt mondta, hogy a pénz nem boldogít fiam.
Igaza volt! Én boldogabb voltam, amikor semmim se volt. Egy romos kis házban laktunk. A tető tele volt lyukakkal.
Nektek legalább volt házatok. Mi huszonhatan laktunk egy szobában bútor nélkül. A padló fele hiányzott, ezért mind egy sarokba kuporodtunk, hogy le ne essünk.
Szerencse, hogy volt szobátok! Mi a folyosón laktunk.
Óh! Én arról csak álmodtam, hogy bárcsak egy folyosón lakhatnánk. Nekünk az kastély lett volna. Mi a szemétdombon laktunk. Minden reggel arra ébredtünk, hogy ránköntenek egy rakomány rothadó halat. Folyosó, ház? Hah!
Amikor azt mondtam: ház, egy földbe vájt lukat értettem rajta, szakadozott vászonnal beborítva. De nekünk, az ház volt!
Minket kilakoltattak a mi földbe vájt lyukunkból. Attól kezdve a tóban laktunk.
Mázlisták! Nektek legalább volt tavatok. Mi viszont százötvenen éltünk egy cipősdobozban az út közepén.
Kartondobozban?
Igen.
Micsoda kényelem! Mi három hónapig egy összetekert újságpapírban laktunk. Hatkor keltünk. Kitisztítottuk az újságpapírt, ettünk egy darab száraz kenyérhéjat. Napi tizennégy órát dolgoztunk a malomban heti hat pennyért. Utána hazamentünk, és apu addig vert minket a szíjával, amíg el nem aludtunk.
Micsoda luxus! Mi hajnali háromkor kijöttünk a tóból. Ettünk egy marék meleg salakot. Húsz órát dolgoztunk a malomban havi két pennyért. Aztán hazamentünk, és apu a fejünket, meg a nyakunkat verte törött üveggel. Ha szerencsés napunk volt!
Én minden éjfélkor kimásztam a cipősdobozból. Tisztára nyaltam az úttestet. Ettem egy kevés hideg salakot. Huszonhárom órát dolgoztam a malomban. Négy évenként egy pennyért. És amikor hazamentem, apu felszeletelt a kenyérvágó késsel.
Na jó! Én este tízkor keltem. Azaz fél órával azelőtt, hogy lefeküdtem. Ittam egy csésze hideg mérget. Napi huszonkilenc órát dolgoztam a malomban. Én fizettem érte a főnöknek. Aztán hazamentem, és apu minden este hidegvérrel legyilkolt. Utána meg énekelve táncolt a síromon.
Ezek a mai fiatalok meg nem hisznek el nekünk semmit.
Bizony nem!
Nem!
Bizony!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: