Így etetem a szüleimet

Be kell vallanom – és közben abban bízom, hogy lelki társakra lelek köztetek -, hogy soha senki miatt nem stresszelek annyira amikor vendégségbe jönnek, mint a szüleim miatt.
Nyilván mindig a kedvükben szeretnék járni, ezért régebben vagy valami különlegessel próbálkoztam, vagy valami olyan drágább ételt főztem, amiről tudom, hogy nem engedik meg maguknak.
Tizenöt éve még nagyon könnyű dolgom volt, mert édesapám még igazi ínyencnek számított, mindent szívesen megkóstolt, kipróbált. Nem azt mondom, hogy mindent szeretett, de lelkesen kóstolt. Ő már negyven éve egészen komoly curryt főzött, és sokszor kért fűszereket ajándékba innen-onnan. Ez volt a hobbija.
Édesanyám már nehezebb esetnek számított, pl. egyáltalán nem eszik se halat, se más tengeri herkentyűt, és csak mérsékelten bírja az erőset, mert csuklani kezd egy csípősebb falat után. Ennek ellenére gyerekkoromban se a húsleves-rántott hús-krumplipüré hármas volt a meghatározó hétvégi ebéd, hanem igyekezett mindig valami mást kipróbálni. 

Újabban viszont apu egészen szűkre szabja azoknak az ételeknek a listáját, amit szeret. Anyu még mindig hajlandó lenne sokkal többfélét enni, kóstolni, de nincs egyszerű dolga, mert apám egyszerűen nem hajlandó megenni mást, csak azt amit megtartott a saját kedvencei között. Aztán régen nem volt gond a babbal vagy a káposztával se, de anyunak fáj a gyomra már ezektől.
Úgyhogy hiába főzőm én a legjobb vargányás rizottót nekik, hiába füstölöm rá illatos fűszereken a kacsamellet, nem lelkesek egyáltalán. Megeszik, de tudom, apunak nem ízlett, és anyu sincs oda érte. Nem erőltetem, közel a hetvenhez nem fogom megváltoztatni őket, és tényleg azt szeretném, jól éreznék magukat nálam.
Nyáron hétvégén anyuék nagyon gyakran főznek gulyást, kint a kertben bográcsban. Tegnap itt ebédeltek, és egészen hagyományos ebéddel készültem, abból nem lehet bej, gondoltam. Gulyás, palacsinta.
Szedem a levest anyunak, amikor szól, hogy ne szedjek sokat, mert ő ezt a fajta levest nem igazán szeretni. Azt hittem lefordulok a székről. Mit nem szeretsz anyu, a gulyást?! Kéthetente főződ nyáron, ne csináld már!
Igen, mert apám szereti, de ő nem kedveli ezt a féle húst. Tudniillik a marhalábszárat nem szereti édesanyám. Újabban. Tavaly mág szerette, esküszöm.
De legalább apu odavolt, neki nagyon bejött az ebéd, sűrű volt, kicsit csípős, nem volt benne semmi felesleges zöldség, mondta ő. Fél siker.
Kérdeztem anyut, mit főzzek legközelebb. Neki mindegy, ő mindent megeszik.
De most komolyan, én azt szeretném, hogy mind a ketten igazán örüljenek, ne csak megegyék. De ha jobban belegondolok, nincs két olyan étel, amit mindketten szeretnének. Az egyik szereti, a másik megeszi. Másnap cserélnek a felosztáson. Azért talán több olyan nap van, amikor apu fogára való a vacsora, de ebben mostanában nem vagyok biztos.
Úgyhogy én is vettem egy nagy levegőt, befogtam a számat, de megfogadtam, legközelebb kétfélét főzök. Mindkettőnek e kedvére. Legyenek már teljesen elégedettek. 
Anyunak rántott borjút majonézes krumplival, apunak tyúkpörköltet nokedlivel. Esetleg birkapörköltet.
És akkor még a gyerekeimről nem is szóltam.

Fotó: Fortepan