Magyarország egyik legjobb étterme egy szocreál büfé

Hogy miért nem írok ebben a blogban étteremkritikákat? Ennek több oka is van. Először is, nem tartom magam kompetensnek a témában. Van véleményem, de nem ettem még 500 étteremben, és abból a kevesebb mint 500-ból, nem volt húsz Michelin csillagos. De persze ez csak egy dolog, hiszen én is szívesen hallgatom meg mások véleményét és sokakéra adok is, ezért szeretem pl. a könyvajánlókat. Az utóbbi években kizárólag ajánlásra olvastam könyveket, és csak egyszer kellett csalódnom, igaz azt azóta se tudom kiheverni 🙂
Több helyen elmondtam már, hogy melyik a kedvenc magyarországi éttermem (igen, a Rosenstein az), és nem fogok hosszas indoklásba kezdeni, de összességében egyszerűen ott érzem a legjobban magam, és a nekem ízlő ételeket kapom. Ennyi.
De ez most csak egy rövid kitérő volt, biztosan másnak más a kedvence, és van aki azért szeret egy helyet, mert ott kedves a felszolgáló, van aki azért, mert mindig jó a birkapörkölt. Teljesen felesleges ezen vitázni.
De biztosan sokaknak meg van az az érzés, amikor valami megfoghatatlan dolog miatt szeret egy helyet, és bár százszor megfogadta, hogy soha többet, mégis mindig újra ott találja magát. Vagy csak én vagyok ilyen bizakodó?
Hajlamos vagyok magáért az épületért újra próbálkozni. Ha az egy öreg, történelmi hely, akkor valahogy mindig jobbat várok. Javíthatatlan vagyok. Ilyen az egyik kisváros gyönyörű alpesi stílusú házában működő étterem, egy gyönyörű park közepén. Látom a teraszon a hatalmas plazmatévét, mégis meglepődöm, amikor bekapcsolják rajta a forma1-et, és morgok, ha az összes pincér azt nézi, én pedig nem tudok kávét rendelni a meglehetősen vacak ebéd után. De van egy másik hely, ahol imádom a vendéglőst, a feleségét, az egész környezetet, és azt is, ami a vendéglőből lehetne, ha… Ha nem futnék bele évek óta vadnak hazudott marhába, szarvasnak mondott hipermarketes sonkába. És egyszerűen nem hiszem el, hogy csak én látok át a szitán. Pedig én akkor is megrendelném a vadast, ha marhának lenne felírva a táblára, és egy sima pörkölt is boldoggá tenne, ha az egyébként elképesztően kedves és profi felszolgáló lány nem mondaná azt, hogy a későbbi félreértések elkerülése végett szól, hogy az étlapon olvasott rókagombát ne keressük, mert csak porként szórták a húshoz. Aha. Köszönöm.
A férjemnek van egy mondása, hogy mindenhol csak olyan ételt rendeljünk, amit el is hiszünk, hogy megtudnak csinálni. A baj csak akkor van, amikor egyszerűen nem szerepel ilyen az étlapon. A nagy falu negyven éve változatlan személyzettel üzemelő éttermében nem szeretnék panna cottát enni, de mit csináljak ha nincs más desszert? Kikérem, és nem csodálkozom, amikor annyira kemény, hogyha ledobnám a földre, akkor visszapattanna. Viszont milyen jó lenne egy babgulyás egy régi udvarházból kialakított étteremben, főleg, amikor meglátom, hogy nem is tányérban hozzák ki, hanem régi, porcelán leveses tálban. Aztán mekkorát kell csalódnom, amikor meglátom a konzerv vesebabot a tálban.
Szerintem mindenki tudja miről beszélek. A csalódásról, amikor a minimális elvárások sem teljesülnek.
Na, és akkor most jöjjön számomra a 2013-as év meglepetése. Az “étterem” amit Zempléni Pista barátom ajánlott. Ahol nem hogy nem csalódtam, de alig várom, hogy visszatérhessek. Ilyen étterem kéne 500 még Magyarországra. Akkor minden rendben lenne, azt hiszem.
Ismeritek a Panoráma büfét a Bodó réten a Nagy-Milicen? Azt hiszem kevesen tudják hol van, pedig a Kék-túra egyik állomása, egészen a Szlovák határnál, Magyarország legészakibb pontjánál Hollóháza és Kéked között az erdő közepén. Budapesthez nincs közel, sőt, tulajdonképpen eszméletlen messze van. Egy kis szocreál szoba maga az étterem két asztallal, rajta műszálas terítő, a cserépkályhában pattog a tűz, már vártak minket, amikor a két órás séta után visszaérkeztünk. Előre szóltunk, hogy ebédelnénk, el is mondták a menüt: sztrapacska, füstölt húsleves, derelye. Tudtuk, hogy sztrapacska és derelye lesz, azt hallottuk ez a kettő mindig van. Sztrapacska a magyaroknak, derelye a szlovákoknak 🙂 Tel: 06 47 305 195. 
Szokott még krumplileves, bableves, babgulyás, és töltött káposzta is az “étlapra” kerülni. Mondhatjuk, hogy nem túl nagy választék, de amikor ez a három étel tökéletesen van elkészítve, akkor semmi másra nem vágyunk. Jó időben lehet kint is enni a kertben, vagy bent magában a büfében, ahol most két bringás kanalazta a forró levest a hűvösben.

Azt mondja Pista barátom, hogy a büfében húsz éve ugyanezek az ételek kaphatóak, mindig tökéletes minőségben. Attól nem kell tartani, hogy tömegek keresik majd fel, ha elolvassák ezt a posztot, a távolság ugyanis nagy úr. És hogy miért tudok ennyire örülni egy jó sztrapacskának ami ráadásul tehéntúróval készül, pedig én juhtúróval szeretem?

Mert ez egy nagyon egyszerű nagyon olcsó étel. Az utóbbi években még se tudtam sehol enni egy normálisat, mert bár érzik a Zemplénben, hogy ezt tartani kell az étlapon, hiszen a helyi szlovákok szinte népeledelt csináltak belőle arrafelé, mégse tudják vagy akarják sehol normálisan elkészíteni. Egyik fesztiválon a sima nokedlit hívták sztrapacskának, és amikor megkérdeztem, hogy de mégis hol van belőle a krumpli, azt válaszolták, hogy az emberek nem szeretik. MI VAN??? Nem szeretik a krumplit a sztrapacskában? És a húst a pörköltben? Jaj, ne már!

Úgyhogy meg kell becsülnünk, ha valahol egy ilyen egyszerű ételt képesek jól elkészíteni, és a végén nem hintik meg vegetával, hogy legyen valami íze (?) mint egy másik helyen.

Na de jöjjön a derelye. Teljesen más, mint ahogy én készítem, vékony tészta, benne rengeteg szilvalekvár. Két adagot kértünk, egy hatalmas tállal kaptunk. Mondjuk az egyszemélyes sztrapacska is tálban érkezett, így laktunk mi jól két felnőtt, egy felnőtteknél többet evő kiskamasz, és egy meglehetősen lelkes baba 3700 forintból annyira, hogy utána még egy órát pihegtünk, bámulva a felhőket az égen.

Szóval csak háromféle étel, de az tökéletesen elkészítve. Ilyen helyekre vágunk. Tudtok még hasonlókat?