Lelóka, Scarlett Johansson és a Boldogság

BEZZEG A SZÜLEIM MINDIG IS AGGÓDTAK, hogy jó úton járok-e. Legalábbis amióta az eszemet tudom. Amikor afelől érdeklődnek, hogy mi van velem, nem pontosan arra kíváncsiak, hogy mi van velem, talán inkább valami meggyőző bizonyítékot szeretnének hallani arra vonatkozólag, hogy végre a jó úton járok. Persze, szeretnék, ha boldog lennék, és persze mindig örülnek, amikor boldognak látnak– de a félelem még akkor sem tűnik el a szemükből, amikor én boldognak érzem magam.

Mert most meg mitől boldog? Annak ellenére boldog, hogy nem a jó úton jár? Vagy attól boldog, hogy végre a jó úton jár? És ha már annak ellenére is boldog tud lenni, hogy nem a jó úton jár, akkor a jövőben mi fogja rávenni arra, hogy jó útra térjen? Ha pedig attól boldog, hogy a jó úton jár, akkor ez most melyik jó út? Csak szerinte (ti. szerintem) az, vagy tényleg jó az az út?

Ezek a kérdések pedig ragadósak. Ahogy Frédi és Lelóka kezdik kinőni az ovit, úgy válik egyre vészjóslóbbá a hang az én fejemben is.

– Jó úton járnak…?

Ez arról jutott eszembe, ami néhány hete történt.

Lelókával egy angol képes újságot vettük magunk elé. Fülledt vasárnap délelőtt volt. A konyhaasztalnál ültünk egymás mellett. A négy és fél éves Lelóka és én. Szemünk végigfutott a címlapon, aztán Lelóka kinyitotta az újságot. Végigpillantottunk a Lancome-hirdetésen. Aztán lapozott. Chanelhirdetés. Lelóka lapozott. Tiffany. Megint lapozott. Szeme végigpásztázott a Calvin Klein-hirdetés négy lengén öltözött modelljén, aztán lapozott. Maybeline. Lelóka közelebb hajolt az újságból rámosolygó vörös ajkakhoz, aztán visszadőlt és lapozott. Levi’s. Négy modell táncolt feszes farmerben. Lelóka egy pillanatra elidőzött ezen az oldalon. Én a szemem sarkából figyeltem. Nem akartam elmosolyodni, nehogy észrevegye, hogy figyelem. Mire visszafordultam az újsághoz, már éppen lapozott. The Limited. Egy magas sarkú cipős modell állt az oldal közepén és Lelókát nézte. Lelóka pedig a kopogós cipőt nézte a modell lábán. Frédivel megőrülnek a kopogós cipőkért. Majd írok még erről, mert nagyon vicces. Szóval,Lelóka a kopogós cipőt stírölte, aztán rám pillanatot és lapozott. Nine West. Újabb modell, újabb kopogós cipő, újabb lapozás.

És akkor történt.

Nem is láttam az oldalt, mert azonnal Lelóka felé fordultam. Nem tudtam, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy történik. A levegő megállt. A konyhaablakon lengedező szúnyogháló megdermedt. A hőmérséklet tíz fokot emelkedett. Lelóka lassan az ölébe engedte a kezét, úgy bámulta az újságot. Mozdulatlanul. Csak csöppnyi szája nyílt ki lassan, ahogy ezt mondta:

– Huhuhuhuhuhuhuhúúúúúúúúúúú…

Lenéztem az újságra. A duplaoldalas Dolce & Gabbana-hirdetésről Scarlett Johansson tekintett flegmán kifelé a világba, jobb mutatóujját keresetlen egyszerűséggel tűzvörös ajkának széléhez illesztve.

Lelóka szótlanul bámulta Scarlett Johanssont, majd apró ujjaival végigsimított a képen látható kifogástalan dekoltázson.

– Tetszik, Lelóka? – kérdeztem, ő pedig úgy válaszolt, hogy le sem vette a szemét az újságról.
– Igen.

Biztosan vannak szülők, akik ilyenkor megragadják az alkalmat, hogy leckét adjanak jómodorból gyermeküknek, és így szólnak:

– Édes fiam, megtennéd, hogy rám emeled a tekinteted, ha velem beszélsz? Ne vedd tolakodásnak, de megtisztelnél vele, ha az én szemembe néznél, és nem a Scarlett Johanssonéba, amikor énvelem beszélsz. Ha majd ővele beszélsz, nézheted az ő szemét.

Szóval, mondom, biztosan vannak ilyen szülők– de én nem tartozom közéjük. Én azok közé a szülők közé tartozom, akik ilyenkor büszkeségtől dagadó mellel veregetik meg a gyermekük vállát. Aztán–

–aztán eszükbe jut Karcsi bácsi.

Szinte minden családban van egy Karcsi bácsi, csak nem mindenhol hívják így. Különös véletlen, hogy a mi családunk Karcsi bácsiját éppenséggel pont Karcsi bácsinak hívták. Az apám barátja volt, és valahányszor összetalálkoztunk, ezt a kérdést szegezte nekem:

– Na, és van már barátnőd?

Ha pedig azt mondom, hogy „valahányszor”, akkor nem vagyok egészen őszinte. Mert ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy „mindig”. Mert Karcsi bácsi mindig azt kérdezte, amikor találkoztunk:

– Na, és van már barátnőd?

Legalábbis azóta, hogy az eszemet tudom.

És nekem többnyire nem volt.

Mármint barátnőm.

Többféle kifogással is szolgálhatnék arra vonatkozólag, hogy miért nem volt barátnőm az idő tájt, de talán elég, ha csak a legkézenfekvőbbet írom le ehelyütt. Nem volt rá szükségem. Nem voltam még ugyanis ivarérett. Talán hatéves voltam, amikor erre a kérdésre először kellett válaszolnom. És amíg meg nem hallottam, hogy Karcsi bácsi szerint nekem már lehetne barátnőm, egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy nekem már lehetne barátnőm. Sőt. Ami azt illeti, fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az, hogy barátnő. Szemem volt. Szívem volt. Bizonyos lányok tetszettek. Bizonyos lányok pedig megdobogtatták a szívemet. De érett ivar híján ennél tovább nem jutottam.

Amikor viszont Karcsi bácsi megkérdezte tőlem, hogy:

– Na, és van már barátnőd?,

aztán újra:

– Na, és van már barátnőd?,

aztán újra és újra, akkor elkezdtem emészteni magam, hogy vajon mi lehet ez az egész barátnő-dolog, és hogy nekem mi volna ezzel kapcsolatban a tennivalóm. Mert a Karcsi szemében csillogó cinkos unszolás azt tudatta velem, hogy nekem ebben az ügyben vannak bizonyos kötelezettségeim. A falka tagjaként. Azon falka tagjaként, amihez Karcsi bácsi tartozott. És azon falka tagjaként, amihez az apám is tartozott. Mert az apám mindig jelen volt, amikor Karcsi megkérdezte tőlem, hogy:

– Na, és van már barátnőd?

És az apám ilyenkor mindig a falka tagjaként volt jelen. A falkát képviselte. Velem szemben. Nem engem– a falkával szemben. Az ő szemében is ott volt az a mohó sürgetés, hogy mondjak már gyorsan valami frappánsat, ha egyszer Karcsi bácsi ilyen frappánsat kérdezett tőlem. Én pedig tanácstalanul és zavarodottan néztem rájuk. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

Ma már tudom, persze, hogy mit akartak hallani. Ma már tudom, hogy nem feltétlenül arra voltak kíváncsiak, hogy van-e már barátnőm, hanem arra, hogy jó úton járok-e. Ma már tudom, hogy mit kellett volna válaszolnom, hogy boldoggá tegyem Karcsi bácsit. Ma már tudom, hogy mit kellett volna válaszolnom, hogy boldoggá tegyem az apámat.

Valami ilyesmit:

– Hogy van-e barátnőm? Hogyne volna? Buzinak nézel, Karcsi bácsi? Vagy mi?

De akkor hatévesen, aztán hétévesen, aztán nyolcévesen, persze, még nem tudtam, hogy ez a kérdés nem arra vonatkozik, hogy van-e barátnőm, vagy hogy boldog vagyok-e, hanem sokkal inkább afféle vizsgafeladat.

Az, hogy ez igazából csak egy rohadt vizsgafeladat, és hogy Karcsi bácsi baromira nem volt kíváncsi arra, hogy valójában mi van velem, csak kilencéves koromban lett világos. Akkor ugyanis, életemben először, úgy voltam boldog, ahogy korábban soha, és életemben először meg tudtam válaszolni Karcsi bácsi kérdését:

– Na, és van már barátnőd? – kérdezte ő.
– Van! – vágtam rá én– szerelemtől ragyogó szemmel. Egyszerre boldogan– és egyszerre a falka büszke tagjaként.

Karcsi bácsi viszont nem habozott sokáig.

– Na, és hány? – kérdezte.
– Tessék? – kérdeztem vissza összezavarodva.
– Hány barátnőd van?

Régen történt, de tisztán emlékszem Karcsi bácsi szemére, amiben ez volt: rajtam nem fogsz ki, kisbarátom. Régen történt, de tisztán emlékszem az apám szemére, amiben ez volt: mondj már valamit, mondj már valamit, mondj már valamit!

Régen történt, és már nem igazán emlékszem, hogy mit válaszoltam.

Valószínűleg valami ilyesmit:

– Ööö…

Régen történt, de tisztán emlékszem Karcsi bácsi szemében a diadalra és az apám szemében a csalódottságra.

Amikor néhány hete, azon a fülledt vasárnap délelőttön büszkeségtől dagadó mellel megveregettem Lelóka vállát, amiért ő pont olyan előírásszerűen nyűgöződött le Scarlett Johanssontól, ahogyan a falka tagjától elvárható, ő olyan szemmel nézett rám, mint amilyennel én néztem Karcsi bácsira és az apámra annak idején, amikor azt mondtam, hogy:

– Ööö…

És akkor néhány hete, azon a fülledt vasárnap délelőttön, ott, a konyhaasztal mellett ülve a büszkeség egyszeriben elillant belőlem, és meglehetősen elszégyelltem magam.

Lelóka visszafordult Scarlett Johanssonhoz, bámulta egy darabig, aztán becsukta az újságot.

A pillanat véget ért.

Néhány éve a lámpaláz elleni küzdelmem során egy nyilvános beszéd-szakértő azt tanácsolta, hogy amikor érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, képzeljek magam elé egy biztonságos helyet. Mindegy, hogy valóságos az a hely vagy kitalált. Csak vizualizáljam magam oda, arra a helyre, és akkor meg fogok nyugodni.

Sok biztonságosnak tűnő, létező és képzeletbeli helyet próbáltam ki. Egyiket a másik után vizualizáltam, és méricskéltem, hogy mennyire nyugszom meg, ha azokra a helyekre képzelem magam.

A legnagyobb meglepetésemre nagyapám telke nyugtatott meg a legjobban. Amikor odaképzeltem magam a Mecsek oldalába, az ötszáz négyszögölnyi szőlő közepén álló házikó teraszára, megszállt a harmónia. Éreztem a bőrömön a szellőt, az oromban a must illatát, a szívemben a csendet.

– Fura – gondoltam.

Mert aki ismerte a nagyapámat, biztosan nem a Nyugalom jutott róla eszébe elsőként. Folyton jött-ment. Zsezsgett, seftelt, intézkedett. Számtalan csodálatosan kimerítő életbölcsességet gyűjtött össze az évek során, és soha nem fukarkodott, amikor a családtagjainak kellett ezekből osztogatni.

– Csak azt a pénzt költsd el, ami már a zsebedben van – figyelmeztetett gyakran. Vagy:
– Te várhatsz, de a vonat nem vár.

Meghallgattuk és megmosolyogtuk.

De soha nem éreztem, hogy ő volna a Nyugalom Szigete az életemben.

Igaz, hogy minden találkozásunkkor kaptam tőle egy Sportszeletet, és soha nem kérdezett tőlem olyan eszetlenségeket, mint Karcsi bácsi. Ő, mármint a nagyapám, maximum olyanokat kérdezett, hogy:

– Tuvucc ivígy beveszévélnivi?

Vagy hogy:

– Turgucc irgígy bergeszérgélnirgi?

Szóval, semmi olyat, amivel nekem a falka ifjú tagjaként meg kellett volna győznöm őt, hogy jó úton járok. A nagyapám soha nem akarta tudni, hogy jó úton járok-e. Idegborzoló bölcsességeitől eltekintve és megszámlálhatatlan bogara ellenére, soha nem várt többet tőlem, mint amennyit adni tudtam. Sőt. Az az egyszerű tény, hogy létezem, tökéletes megelégedéssel töltötte el.

Amikor megszülettem, egy meggyfát ültetett a szőlő közepére, a házikó mellé.

Amikor Zoli megszületett, egy barackfát. A meggyfa mellé.

Nem várta meg, hogy kedvelni fog-e bennünket, amikor majd– nem is tudom– felnövünk.
Nem akkor ültette a fákat, amikor befejeztük az óvodát. Nem akkor, amikor elballagtunk az általánosból. Nem akkor, amikor betöltöttük a tizennyolcat. A faültetésekkel nem várta meg, hogy diplomát szerezzünk.

A születésünket akarta megünnepelni a fák elültetésével. A létezésünket.

Nem voltak feltételei.

Minden erőfeszítés nélkül tudott minket szeretni azoknak, akik voltunk.

Erre gondoltam néhány hete, azon a fülledt vasárnap délelőttön, a konyhaasztal mellett– egyedül. Lelóka ugyanis ott hagyott. Talán még rám is mosolygott kényszeredetten, aztán szó nélkül bement játszani a szobájukba. Megérezte, hogy tőle most várnak valamit. Az apja. Én. Hogy legyen a falka tagja. Hogy nem elég, hogy lenyűgözte őt Scarlett Johansson. Még menőn is kell lenyűgözve lennie! Külön jó pofát kell vágnia ahhoz, hogy büszkeségtől dagadó mellel vállon veregetem. Cinkosan össze kell kacsintania a falka senior tagjával! Velem. Nem elég, hogy ott ülünk egymás mellett. Nem elég, hogy a bőrünkön érezzük a belső udvar fái közül beosonkodó szellőt. Nem elég az orrunkban az eper illata. Nem elég a szívünkben a csend. Nem. Nem. Nem elég.

Teljesítenie kell még valamit, hogy engem boldoggá tegyen.

– Pedig nem kell ám – gondoltam. – Nem én akartam tudni, hogy jó úton jársz-e – mondtam neki magamban. – Nem én. A belső Karcsi bácsi. Ő vette át az irányítást. Neki dagadt a melle a büszkeségtől, amikor látta, hogy mennyire lenyűgözött Téged Scarlett Johansson. Ő veregette meg a vállad. Ő akarta jelezni, hogy a falka felvett a tagjai közé. A belső Karcsi bácsi. Aki néha elszabadul, és én elmulasztom megfékezni.

Felálltam és bementem a szobájukba. Lelóka a szőnyegen feküdt. Frédi mellett. Némán tologatták matchboxaikat. Előre. Hátra. Előre. Hátra. Leültem a fal mellé és néztem őket. Arra gondoltam, hogy nem könnyű csak annyit akarni, hogy boldogok legyenek. Hogy nem könnyű nem akarni azt, hogy olyan módon legyenek boldogok, amitől én is boldog tudok lenni. Hogy nem könnyű kivenni magamat ebből a képletből– engem az ő boldogságukból. Hogy nem könnyű a belső Karcsi bácsit kihajítani az ablakon, úgy, hogy felkapja a nyári szellő, és csak valahol egy nagyon távoli és lakatlan szigeten tegye le.

Amikor itt tartottam gondolatban, Frédi és Lelóka egyszerre felemelték a fejüket és rám néztek.

– Kihajítom Karcsi bácsit az ablakon, úgy, hogy a lába sem éri a földet – mondtam nekik, ők pedig felvonták a szemöldöküket, egymásra néztek, aztán elnevették magukat ezen a nagyszerű sületlenségen.

Ezt a pillanatot kell valahogy rögzítenem. Így kell majd őket magam elé képzelnem, amikor arra gondolok, hogy csak annyit akarok, hogy boldogok legyenek. Így kell őket magam elé képzelnem. Kellékek, jó utak, falkák és Scarlett Johanssonok nélkül. Így– fülig érő szájjal. Felszabadultan. Boldogan.

És akkor a belső Karcsi bácsi nem fog tudni befurakodni az életükbe.

Nyomaszthatja bátran magát azon a távoli és a lakatlan szigeten.

Vagy a majmokat. Ha hagyják neki.