Fűszer és Lélek

Hosszú nyári nap

Rohannak a napok! Kinézek a szoba ablakán, mert már egy órája hallom, ahogy két kislány pusmog az ablakunk alatt, közben néha felnevetnek. Ülnek az árok szélén és beszélgetnek. Eljött a dél is, azt hittem majd ebédelni hazamennek, de nem, azóta is itt vannak, most éppen egy kalapnyi hársvirágot szedtek, abból tűzik egymás hajába a virágokat.
Egyikük, a szőke, váltig állítja, hogy ha hársvirággal mosunk hajat, szőkébb lesz tőle a hajunk. Undok dolog lenne kikiabálni az ablakon, hogy az a kamilla, még lebuknék, hogy hallgatózom 🙂
Emlékszem, gyerekkoromban nekem is olyan hosszúnak tűntek a nyarak. Lelassult minden, magamban lehettem a gondolataimmal, és ha már nagyon nem bírtam tovább, hát bekopogtam a szomszédba a barátnőmért. Nagyanyám nem akart nekem mindig programot csinálni, hagyta, hogy megcsináljam magamnak. Pont erről beszélgettünk múlt héten, hogy valamiért kényszert érzünk arra, hogy a gyereknek folyamatosan valamilyen szórakoztató élményt találjunk.
Olyan, hogy csak úgy elvan a kertben naphosszat, és “unatkozik”, az már szinte elképzelhetetlen. Óvoda, aztán napközis tábor, utána nagymama strandra hordja, majd közös nyaralás, és hipp-hopp, már itt is a szeptember.
Ehhez képest engem júniusban levittek nagyanyámhoz, ahol a délelőttjeim azzal teltek, hogy kiskéssel vékonyra metéltem az orgonabokor leveleit, majd liliomlevélbe töltöttem, amit útifűvel kötöttem meg. Ez volt a töltött káposzta, egy nap alatt elkészült belőle legalább száz. A tyúkok határozottan szerették.
De volt olyan nap, amikor a barátnőmmel egy egész napig próbáltuk repülni tanítani a csirkéket: nagyanyám nem örült annyira, de szerintem a csirkék se. Aztán egy egész hétig rajzoltunk terveket arra, hogyan fogjuk a kisház fáskamráját átalakítani cukrászda-állatorvosi rendelő komplexummá, mert arról nem tudtunk dönteni, hogy a hasunkat, vagy az állatokat szeretjük-e jobban.
Gyönyörű nyakláncokat fűztünk kecskerágóból, hozzá illő karpereccel, de a fiúk eltépték az utcában, úgyhogy sírva rohantam haza. Nagyanyám meg jól leszidott, miért állok szóba utcagyerekekkel. Végül is utcagyerekek voltak, ott laktak mind a mi utcánkban. De nem mindig voltunk rosszban a fiúkkal, hiszen ők tudták a legjobban felduzzasztani a patakot, így akár térdig is ért benne a jéghideg víz, akkor már lehetett pancsolni. Fogtunk ott pici halakat, amit reggelre megevett a macska a lavórból, amiben hatalmas pontyokká szándékoztuk őket nevelni, de próbálkoztunk ebihalak tenyésztésével is, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Persze hetente egyszer engem is elkapott a búsulás, hogy mikor jönnek már a szüleim, vagy mikor megyünk már strandra. Ilyenkor nagyanyám összekapta magát, és elvitt a közeli strandra vonattal. Utólag mindig megbántam, hogy kisírtam magamnak ezt a programot: hetven körüli öregasszonyokkal ülni egy meleg vizes medencében, és azt hallgatni, hogy ki mit főz a jövő héten (zöldpaszuly levest, mi mást?) nem volt annyira szórakoztató, mint otthon lenni a kertben.
Megfogadtam, hagyni fogom a gyereket unatkozni. És akkor még az Alma együttes se fog szólni, úgy jobban beindul a fantázia, igaz arra most se lehet panaszom…

Címkék:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Móni says:

    Az én lányaim a csigákkal játszottak napokig. Építettek házat, utakat, kerestek mindenféle méretű csigákat a csigacsaládokhoz, aztán zajlott az élet csigáéknál. Igazad van ezzel a "programozással". Szerintem a jól hangzó és önigazoló: "nem az számít, hogy mennyit vagyunk a gyerekkel, hanem hogy minőségi idő legyen" szlogen jegyében rángatjuk ide-oda. De ezzel csak az ingerküszöböt emeljük, és egyre hangosabb, mozgalmasabb, látványosabb dolgok jelentenek élményt. Kb. mint az evéssel. Folyamatosan nyomjuk a gyerekbe az ételt, és egy bevásárlást nem bír ki éhenhalás nélkül. (Ez a heppem.)

  2. Dijoni says:

    Jaj de jó volt olvasni! Ez az, ami igazán hiányzik a felnőtt életből: a céltalan, csak a saját szórakoztatásunkra való szöszmötölés. Imádtam, hiányzik, de eddig nem tudtam megfogalmazni mi is ez.

  3. Hella says:

    Ha véletlenül unatkozni kezdtem, akkor mindig megkaptam, hogy csak a hülyék unatkoznak … Hát nem unatkoztam 🙂

  4. panni says:

    Én az utazással vagyok így, hogy miért kell program közben?? Órákon át képes vagyok kibámulni az ablakon, aludni, olvasni ritkán, max. vonaton és repülőn, mert hányok tőle… És halálra idegesítenek mások, hogy hallgassunk zenét, beszélgessünk, játsszunk, menjünk végig a vonaton, nézzünk filmet stb. Miért nem bírnak csak kibámulni a fejükből, és hagyni az agyukat szabadon kalandozni és asszociálni?A nyaralásnál szeretem az aktívkodást, nálam a 2-3 hónap nagyszülőnél idegölő volt. Gimiben már inkább önálló voltam, pláne, amikor kutyám is lett, és azzal kezdődött a nyári nap, hogy mondjuk 8-11 között kinn voltunk az erdőben.. Bár keresztrejtvényt fejteni is a hosszú nyarak alatt tanultam meg.

  5. Lili says:

    Arról álmodom, hogy ötvenéves kromban elmegyek nyugdíjba, és szép hosszú, egészséges napjaim lesznek egy olyan kertben, amit a Country Livingben vannak. :)Imádom ezt az írásodat is!

  6. Jaj, hát a nyugdíjaok se érnek rá soha! 😀

  7. Erzsebet says:

    Az én ált. iskolai nyári szüneteim nagynéném udvarán teltek. Miskolc belvárosa tele volt régi házakkal, amikhez nagy udvarok is tartoztak. Itt állt az eperfa is. Már több, mint 30 éve lebontották a régi házakat. Visszasírom ezeket a nyarakat. Azóta panelban lakom. Két hetet töltöttem SZOT gyermek üdülőben. Itthon hetente a közeli strandra is eljártunk. Én is átlógtam ezeket a nyarakat.

  8. Anonymous says:

    Teljes mértékben egyetértek! Az én lányaim 12 és 10 évesen imádnak itthon lenni, tenni-venni, olvasni, játszani, beszélgetni, tv-zni, a teraszon üldögélni, kertben focizni, levelekből, virágokból parfümöt készíteni. Mindenki azt kérdezi: és mi a program? Hát, a nagy semmi, de mi élvezzük.:)

  9. VOKinga says:

    Szeretnivaló írás. :)Mint minden, amit te varázsolsz ki a billentyűzetből…

  10. Anonymous says:

    Na, és milyen kellemetlen volt, amikor szeptemberben fogalmazást kellett írni arról, mit csináltunk nyáron – én meg csak azt tudtam, hogy tulajdonképpen semmit 🙂 Mégsem írhatom le, hogy szöszmötöltem, bóklásztam, álmodoztam és nézelődtem 🙂 De jó is volt!P.

  11. duende says:

    Tűz, tűz, tűz vagy Eszter! És föld, föld,föld, föld. Víz és víz és víz és levegő, levegő és SZÉL:)(No comment 🙂 )

  12. roll. says:

    annyira vegtelen igazsagtalan ez a taboros duma, van jo par csalad a vilagon, ahol dolgoznia kell a szuloknek, es nem, nincs nagymama kertje hosszu hetekre

  13. rhumel says:

    Szívmelengető.:)Néha elfelejtjük, milyen is volt gyereknek lenni…Innen, ötvenen túlról unalmas? Á, dehogy,sőt: gyönyörűségesen szabad és irányítatlan. Vissza soha sem hozható érzés.

  14. Roll, én nem szóltam a táborok ellen. Én is voltam minden évben, az a másik királyság a gyerekkorban! Igazad van, természetesen a szülők dolgoznak nyároon is, és sok helyen nincs nagymama, vagy pl. Budapesten lakik egy lakótelepen, ahol nincs kert, de a lelassult napok ott is igazak. De most erről eszembe is jutott valami, amit meg is írok, köszi, hogy írtál 🙂

  15. szemirámisz says:

    Eszter, nagyon tetszett ez az írásod /is/ ! Magamra ismertem az írásodban…Egyszer valami csínytevésem miatt azt a büntetést kaptam a szüleimtől, hogy nem mehettem ki az udvarra 1 hétig.Hát az maga volt a pokol! Szinte hihetetlen, hogy sok mai gyerek önként vállalja a "szobafogságot", TV-t és a számítógépet bámulva…Igen, én is jártam évente táborba, de az két hét volt. Néha jó volt, néha kevésbé. Aztán jártam a nagymamámhoz Pestre nyaralni,mert mi falun éltünk. Nekem Pest volt az élmény! Alapiskolás voltam, és tulajdonképpen egy idegen helyen, de nem volt kérdés,hogy egyedül maradhatok-e otthon. Nyugodtan mehettem egyedül a közeli Deák téri játszótérre, vagy csavaroghattam az utcákon. Ettem a fagyit, meg a főtt kukoricát,amit a sarkon lehetett venni. Néha benéztem a nagyimhoz a közeli kötödébe…Aztán mikor hazamentem a falumba, akkor jött a többi élmény…Csatangolás a széles határban, ugrálás a szalmakazalról a mélybe, persze szaltóval fűszerezve, amivel sikerült is betörni az orromat, de kit érdekelt?Vívtunk háborút a másik utcabeliekkel napközben, de este teljes egyetértésben játszottuk a kidobócskát az udvaron. Sőt a főuton is, felrajzolva a vonalakat. Igaz, hogy akkor nem jött percenkét autó…Szabadok voltunk, és éltünk! Igazán megéltünk minden percet!

  16. Anonymous says:

    Furi, ezen én is gondolkoztam a napokban, hogy miért kell a gyerekeket állandóan valahova vinni, semmi időt és lehetőséget hagyva arra, hogy ő fedezze fel a világot és saját magát. És azt észrevettétek, hogy ez az egész jelenség egyre fiatalabb korban indul? Már egy – másfél év körüli gyerekekkel találkozom állatkertben, játszóházban, vásárokon, mindenfél bódés-banzájokon,stb. – a saját gyerekeimből kiindulva ez még őket nem nagyon érdekli, sőt, inkább zavarja a tömeg, a sok ismeretlen inger. Sokkal jobban élvezték ennyi idősen a kertet, játszóteret, ahol lehetett homokot szórni :-).

  17. Anonymous says:

    Kedves Eszter,szívemből szóltál, mintha a saját gyerekkori nyári élményeimet olvastam volna…Nekem most 8 hónapos a kislányom, de tuti fogom hagyni 'unatkozni'(amit egy gyerek úgysem tud)!További szép napot!Üdv,Ányeze


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!